Akik éveken át próbálkoztak sikertelenül a teherbeeséssel, azokban mi tartotta a lelket, hogy ne adják fel?

Mi még csak másfél eve probálkozunk. Szerintem ez ilyen hullámvasút-szeru, egyszer konnyebb, masszor nehezebb, vannak optimista napok, es pesszimistak is. Bennem a remeny tartja a lelket - egyszeruen hiszem, hogy egyszer osszejon, olyan opcio nincs is a fejemben, hogy sosem lesz gyerekunk. Csak hihetetlen hosszunak tunik akar még ujabb fel ev varakozas is.

Egyszer már teherbeestem, igaz, csak ures petezsák volt, még csak szivhang sem volt...ezert hiszem, hogy nem lehetetlen. Most peldaul egy hete kaptam oktoberre idopontot meddosegi kozpontba, most ez ad remenyt, hogy reszletesen feltarjuk majd a sikertelenseg okait es lehetoleg orvosoljuk is.

Plusz erot adnak a pozitiv sikertortenetek - akar barati korbol, akar az internetrol, pl. baratnomnek elso babaja lombikkal szuletett 4 ev probalkozas utan, most ujabb 2,5 év után mindenórás a spontán fogant kisbabájával :) vagy a Szuloszobában Tesz-vesz mami torténete - 13 evet vártak a kisfiukra, tobb sikertelen inszem es 6 sikertelen lombik után teljesen spontán fogant a kisfiuk, mikor már az orvosok is azt mondták, egy ujabb lombik veszelyes lenne az egeszsegere.

Nagyjából ugyanúgy voltam, mint a 2.válaszoló. Időnként (több hónapra is) el tudtam engedni a témát, nem is foglalkoztam vele, csak ugye minden hónapban eszembe jutott aznap amikor megjött. Aztán a kivizsgálások idején (2 év) is megkönnyebbültem, úgy éreztem teszünk lépéseket a cél érdekében és egyre közelebb kerülünk hozzá. De voltak nehéz pillanatok is, olyankor én is sikertörténeteket olvastam, hallgattam illetve sorstársak küzdelmeit követtem (baráti kör, ismert emberek, anonim fórumozók).

Végül 3,5 év után spontán fogant, mielőtt bármilyen kezelésbe belevágtunk volna. Pedig az orvosok szerint a mi korunkban (30 felett) és a mi eredményeinkkel lombikra kellett volna mennünk.