Normális, hogy nem tudok (még) úgy érezni, mint az első babánál?

Második gyerekünk, kis korkülönbséggel (1,5 év) születtek, mindketten tervezett babák voltak. Alapból már a terhesség hatalmas nyűg lett a végére, rengeteget híztam, emellé a 35. héttől a vérnyomásom is elszállt, és maroknyi gyógyszert szedtem napi szinten (még tart a leépítése), ehhez jött, hogy borzasztóan ödémásodtam, fájt mindenem, a lábaimat behajlítani sem tudtam szinte, hetek óta alig tudtam aludni... szóval gyűlöltem már az egész terhességet a végén, és alig vártam, hogy megszüljek. Emellé jött, hogy a nagy dackorszakos, sokszor felhúzott az akadékoskodásával, főleg, hogy fizikailag sem voltam olyan állapotban, hogy pl felkapjam, vagy rohanjak utána. Sokszor már a sírás kerülgetett, ha veszekedni kellett vele valamiért

Maga a szülés nem volt rossz élmény, sőt, sokkal jobb volt, mint az első, és attól eltekintve, hogy az első 2 napban alig bírtam állni, utána nagyon gyors felépülésem volt, hamar tudtam csinálni itthon a dolgom, a vizesedés is gyorsan rendeződött, lassan elmúltak az ízületi fájdalmak, a szülési sérüléseket pedig nem is érzem.

Viszont sajnos nincs meg az az eufória, mint az első babánál. Nyilván nem is tudok rá annyit figyelni, vele lenni, mint a nagyobbal anno, mert ő most már egy kész élethelyzetbe érkezett, nem úgy, mint a nagytesó. Annyira igyekeztem, hogy a nagynak ne legyen törés a kicsi érkezése, hogy a baba kb egész nap a járókában volt a legelején, csak pelenkázni és etetni vettem ki. Este, mikor magunkban voltunk már, akkor nyilván dajkáltam eddig is, de napközben sosem tudunk meghitten magunkban lenni, mert szoptatáskor is ott a nagy, bújik a szabad mellemhez, piszkálja, stb, és ez is frusztrál sokszor.

A másik, hogy ha a nagy alszik, és a kicsi sír, akkor nem az van bennem, hogy jaj szegénykémnek fáj a pocakja, persze, hogy sír (nyilván ezt tudom és sajnálom is, de sokat nem tudok tenni, mert a torna, masszírozás, Infacol sem segít), hanem rögtön arra gondolok, hogy hallgasson el, mert felébred a nagy. Borzasztó érzés.

A másik, hogy nem emlékszem, a nagynál mikor alakult ki a kötődés, a szeretet, és hiába tudom, hogy ez nem megy 1-ről a 2-re, de nagyon rossz érzés, hogy a nagyot imádom, a kicsi pedig abszolút idegen (még csak 2 hetes), és egyelőre olyan érzés az ellátása, mint egy kötelező kipipálandó feladat, és nem gondoskodás.

Mivel próbálok pozitívan kompenzálni a nagy felé (ezt is fokozatosan építem már le, hogy szokja ő is, hogy már ketten vannak, és nem mindig ő lesz az első), így a kicsi napközben sokat van hanyagolva, és többnyire csak akkor foglalkozom vele, ha jelzi, közben pedig tudom, hogy szegénynek neki is szüksége lenne az anyukájára, aki szeretgeti, babusgatja, egész nap dajkálja, úgy, ahogy anno a nagyot is. Persze azt is tudom, hogy ez természetes, de nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy neki ezt nem tudom biztosítani, ráadásul perpillanat abszolút "távolinak" érzem őt magamtól.

Amúgy a hasfájós ordításokon kívül (általában ez napi 2-3 alkalom) egy jól evő, jól alvó, nyugodt baba, elvan kendőben séta közben, tehát még csak nem is egy problémás gyerek...

Mennyire normálisak ezek az érzések? Mit tudnék tenni a jobb kötődés érdekében, és hogy jobban magaménam érezzem a kicsit is?

Sajnos napközben az itthoni teendők is az én nyakamba szakadnak, a férjem korán megy, későn jön, mikor hazaér, akkor a naggyal játszik, addig én csinálom a dolgom (ez nekem így megfelelő, mert nagyon jól eljátszik a gyerekkel, én meg "végre" valamennyire haladok az otthoni dolgokkal). Jobb napokon ez nem okoz problémát, mert ha a nagy is együttműködő, akkor minden házimunkát szuperül elintézek, de ha nyűgösebb napja van, akkor nagyon frusztrál, hogy szalad a lakás. A hétvégéink is állandóan zsúfoltak valahogy, és nekem kb sosincs pihenőidőm. Nyilván ezek is fokozzák a rossz érzéseimet.