Félek nem tudnám úgy szeretni a második gyermekem?

Nekem meggyőződésem, hogy nem lehet ugyanúgy ráhangolódni két gyerekre, így az egyikkel mindig jobban egy hullámhosszon leszel, amit a másik annak él meg, hogy őt kevésbé szereted.

Felnőve meg kismillió példát láttam, hogy a legtöbb szülőnek van sorrendje a gyerekei között. Viszont elenyésző ember van tisztában ezzel és még kevesebb vallja be.

Szerintem jogos a félelmed.

Amíg így érzel, ne vállalj.

Mi most vállaltunk tesót, 6 hónapos lesz. A nagyfiú pedig 6 éves lesz jövő hónapban. Mindkettő fiú. Egyszerűen imádom őket. Már látszik hogy egyéniségek, van amiben hasonlóak de annyira nem hasonlítgatom őket. A pici rajongva nézi a nagyot, a nagy is szereti a picit. Imádnivalók. Nem érzem úgy, hogy a kicsit máshogy szeretném.

Kis korkülönbséggel nem akartunk vállalni, alap volt hogy a nagyot már ne kelljen pelenkázni. 3 éves kora körül akartuk, de akkor közbe szólt a covid (betegellátásban dolgozom), így vártunk kicsit többet.

Egy percig nem bánom hogy 2 gyermek lett, bár valóban minden nehezebb. Mi sem dúskálunk a pénzben, de megteremtjük ami kell.

Nekem is, a férjemnek is van testvére.

Én is így voltam mint te, évekig rágódtunk rajta, beleéltük magunkat, végül bevállaltuk.

Eredmény: nem alakult ki olyan kötődés a kicsivel, mint kellet volna, és már nem is fog. Eltűnt a kétgyerekes álomfoszlány, amiről ábrándoztam.

Folyton a nagyon jár(t) az eszem, hogy jajj őt elhanyagolom, ezért a kicsi ellátása csak egy letudandó rutin feladat volt, nem volt időm ráhangolódni. Már nagyobbak, de még mindig így van, hiába nem kell már őket pátyolgatni.

Ma már belátjuk, hogy a mi családunk 3 fővel volt teljes...

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne vállalj mégegyet, mert így jársz mint én, hanem azt, hogy amíg így érzel, és nem vagy benne 100%-ban biztos, addig ne ess teherbe.

Én úgy látom (az itteni és személyes tapasztalatok után), hogy aki mindenképpen több gyereket akar, az nem gondolkozik semmi ilyenen, hanem egyszerűen bevállalja.

Én nem ilyen vagyok: sokáig gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy nem, nekünk semmi szükségünk még egy gyerekre. Csak azért nem lesz, mert "kell egy tesó", főleg, hogy látom a lányomon, hogy neki is kell napi bizonyos mennyiségű idő egyedül, örülök, hogy tud ilyet, hogy ha elfáradt, elvonul egyedül a szobájába, és nem zaklatja senki. Imádjuk, nem tudnék még valakit ennyire szeretni. Mindent meg tudunk neki adni és venni. Könnyű vele egyedül utazni, bárhová menni.

És nagyon örülök, hogy nyugis (kicsit hipoton mondjuk), soha nem kellett utána szaladgálni az utcán, szépen fogja a kezemet, jön velem, szépen viselkedik (dackorszak ellenére). Egyszerűen el vagyunk kényeztetve ezzel a gyerekkel, nem mernék bevállalni még egyet, hogy ezt az idillt elrontsa. (Meg egyszerűen amúgy sem érzek semmi késztetést még egy gyerekre, ha meglátom, hogy kisgyerekes anyukák terhesek, lever a víz 🤣)

Mi is a harmadik gyereket nem vállaltuk. Az első többemberes, a másodiknál tapasztaltam meg azt, hogy milyen, ha a szülésben nem megy szét a testem, és szenvedek tőle utána hosszú idejig egy rosszul alvó, letehetetlen gyerekkel. Sokkal könnyebb volt jó anyának éreznem magam, és végre megtapasztaltam azt a fajta imádatot, amit az elsővel sajnos nem. Nagyon szeretem a nagyobbik gyerekem, és nagyon rossz érzés volt, mikor egyszerre ott volt a kettő, és nem tudtam menni hozzá (felosztottuk a férjemmel, hogy ki mikor mit csinál), nagyon mentem volna altatni, sírtam is, hogy nem tudok vele annyi időt tölteni. Szóval nálam erős a kötődés mindkét gyerekem felé, de mikor a kisebbikre nézek, teljesen elolvadok a mai napig (3 éves).

Nagymamám úgy fogalmazott az egyik unokájára, hogy ,,ő olyan típus, akit nehéz szeretni" (nehéz természetű gyerek). Én ezt elég kegyetlen megfogalmazásnak tartom, és csak remélni tudom, hogy a családtagommal nem osztotta meg ezt a felismerését.

Kérdező, én azt látom, hogy ritkább az, hogy mindkét gyerekkel egyforma az első időszak. Inkább azt, hogy egy ilyen, egy olyan jön. Ismerősöméknél azt hittük, hogy kivételek, mert mindkét gyerek nagyon jól alvó volt annak ellenére, hogy szoptatottak, de az imádott naggyal szemben a kicsi nem ugyanúgy fejlődött. Ott ismerősöm azt gondolta az elsőnél, hogy azért lett olyan a gyerek, mert annyit foglalkoztak vele (hamar beszélt gyönyörűen, verset mondott, gond nélkül szobatisztult, stb.), aztán a másodikkal hiába csináltak mindent ugyanúgy. Láttam rajta, hogy frusztráltabb, és nincs az az imádat a gyerek felé, mint annó a nagynál.

Én addig nem vállalnék a helyedben, ameddig annyira nem akarsz még egyet, hogy nem kérdés benned, hogy akkoris bevállalod, ha többemberes lesz. Nálunk ezért nem lesz harmadik egyébként, pedig eredetileg szerettünk volna. A másodiknál egy többemberes gyerek után fel voltunk készülve még egyre. Nem az lett. Egy harmadikat, aki mellé többemeberes már nem bírnánk idegekkel.