Miért vágyom irreálisan egy gyerekre, amikor nem vagyunk elég ideje együtt a párommal?

Édasanyámnak nem kellettem én igazán soha. Felnőttként meg még úgysem. Soha, egyszer sem látogatott volna meg magától ebben a városban, ahová elköltöztem. Ha van valamilyen nyomós indoka idejönni akkor jön, pl: kezelésekre. De amúgy meg nekem kell menni haza. Nem mintha apukàm sokkal jobb lenne ilyen téren. Csak szerintem egy szintén heti 40 órában dolgozó felnőttől nem lehet elvárni hogy mindig én utazzak haza... Ez is kezd kicsit teher lenni.

Sajnos nem elsőkézből, de tudom mekkora nagy felelősség egy gyerek és még az a barátnőm se számított erre a nehézségre, akinek minden vágya ez volt. Nem lehet lerakni a gyerekét, mert ilyen igénye van. Én nem ilyen voltam pl. meg a húgom se de ez lutri.

Plusz tudom hogy semmi segítségem nem lesz, mert a szüleimnek se nagyon volt, ők többszáz kilométerre laktak a nagyszüleimtől, de legalább a nagyszüleim évente pár hétre le tudták költözni hozzánk nyáron, mert tanárok voltak mindketten és ránk vigyáztak. Na mármost az én szüleim el is váltak, nem is tanárok, évi pár hét sem lesz, hogy segítsenek 200 km-ről.

Párom szüleit még nem ismerem, de egyelőre inkább nekik segít a párom folyton, hogy ez megfordulhat-e majd egy unoka esetében... Nem tudom.

Amúgy nem terveztem szülni házasságon kívül, de azért oda el kell jutni.

Több gyereket is akartam, de 0 extra segítséggel, szerintem jó sokan örülnek hogy egyet felnevelnek. Úgy könnyű életben tartani egy kapcsolatot, ha nagymama-nagypapa heti 1x elviszi a gyereket legalább, hogy a fiatalok egymással is foglalkozhassanak.

Na a szüleimnél ez nem volt opció plusz semmi közös se volt bennük emiatt elváltak.

A terápiát amiatt hagytuk abba, mert a terapeutám ígyis tele van, szerinte az új párkapcsolat egy jó pont volt ahhoz, hogy lezárja velem a kapcsolatot 1,5 év után.

Kellene az a mélylélektan is, de annyira fájdalmas volt az alap dolgokkal szembesülni is, hogy néha van az úgy, hogy az ember nem képes elbírni.

Régen az volt a normális, hogy 1-2 éven belül házasság majd gyerek, hitelre lakás ház, szülők segítettek. Mindketten saját lakásban élünk, de bármit is forszírozni korai lenne nagyon. :/

Egyelőre közös szilveszter meg nyaralás a terv. :D

Persze, nincs korhoz kötve a boldogság. Ugyanakkor sok olyan anyát ismerek, aki inkább hálás, hogy fiatalon lett anya, még ha a nem megfelelő emberrel is. Olyat viszont nem ismerek, akinek későn lett, és előtte nem szorongta szét az életét, bár a kettő együttjárhat, a szorongás miatt nem találtak jó partnert.

Nagybátyám második felesége 39 évesen szült, 6 éves kapcsolatból szakított, a régi párja is meg ő is 1,5 év után lettek szülők az új kapcsolatukban, mert most jó és így mertek szülők lenni.

Az én hibám is h nem lehetek mostanában túl jó partner és anyuka jelölt. 2 városban dolgozom és PhD-zom. 3-8 évet amiatt mondom, mert mindenki huszonéves akikkel példálóztam, meg egyetemet végeztek. Teljesen normális ma már, hogy tizen-huszonpár évesen összeismerkedett párok csak akkor vállalnak gyereket, ha minimum egyetem után pár éves stabil állásuk van vagy valami. Vagy a karrier a fontos.

35 felett azért már nem aggódunk olyanokon mint huszonévesen, én kb. Pont 30 leszek mire ténylegesen befejezem az egyetemi tanulmányaim. Gyerek mellett nehezen tudok elképzelni egy disszertáció írást. Ehhez nem elég a motiváció, ugyanis túl összetett folyamat, gyerek nélkül is piszkosul kínlódom. De már jól állok a kutatással, csak egyénibe vagyok, nem kut. csoporttal.