Édesanyák, kismamák! Kaphatnék egy kis "támogatást"?

Én kislány korom óta úgy gondoltam, hogy korán fogok meghalni, méghozzá gyerekszülésbe. Hogy honnét vettem, nem tudom, de már 35 elmúltam és szültem 3-at :-D

Szóval rettenetesen féltem, 23 voltam akkor. És amúgy is nagyon alacsony a fájdalomküszöböm.

DE ÉLETEM LEGNAGYOBB ÉLMÉNYE VOLT!!!

Az a megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, amikor kijött a baba!!! Ahhoz semmi sem fogható! Nem éreztem azt se, hogy megszületik a méhlepény, azt sem ahogy varrtak, semmit, azt hiszem ilyesmi lehet, amikor a porhüvelyétől megszabadul az ember, vagy amikor a jógi kilép a testéből...

Még két és fél hetem volt a szülésig, úgy gondoltam, ráérek felkészülni még rá lelkiekben, mármint a fájdalomra, és a légzőgyakorlatokkal se foglalkoztam még... Egyik reggel átfordultam a másik oldalamra, és elfolyt a magzatvíz, bementünk a kórházba, megvizsgált a doki és közölte, hogy a baba elég nagy, úgyhogy megindítják a szülést - csak kapkodtam a fejem; borotválás, beöntés, wc-zuhany-wc-zuhany-wc-zuhany..., burokrepesztés, oxitocin infúzió... 8 óra vajúdás, hanyattfekve, akkor még nem lehetett felkelni, ha infúzió volt bekötve - na az szörnyű volt, életem leghosszabb 8 órája!!! (még a menstruációs görcsöket se bírtam soha hanyattfekve elviselni, nemhogy vajúdni! - de ma már lehet labdára ülni, sétálni, ... ez nagyon jó!!!)

Persze egyáltalán nem akartam tágulni, úgyhogy a doki rásegített minden alkalommal, amikor megvizsgált ;-O

Rengeteget óbégattam, nem hallgattam a szülésznőre (sajna kölcsönösen nem volt szimpi), katasztrofálisan viselkedtem, legjobban az idegesített, hogy le is szidtak, mit nyavalygok. Miért ne nyavalyoghattam volna, én szültem, nem ők!

Amikor végre jöttek a tolófájások, az egy felüdülés volt, bocsi a hasonlatért, de olyan, mintha annyira kellett volna kakálni, és végül egy görögdinnye nagyságú megkönnyebbülés:-)))

Szóval az a béke és nyugalom, olyat soha többé nem éreztem!

A következő két szülésemnél ami más volt: tündéri szülésznő (homeopátiás bogyókkal, gátmasszázzsal,...), én is érettebb lettem, megtanultam a tök egyszerű légzőgyakorlatokat, megtanultam koncentrálni és megtanultam szótfogadni a szülésznőnek. Ülhettem vajúdás közben labdán, ihattam, telefonálhattam, zenét hallgathattam vagyis szabad voltam vajúdás közben - 6 illetve 4 óra - , kaptam oxigént - végeredmény: simán ment minden, szó szerint végigröhögcséltem a vajúdást és a szülést is, meg se nyekkentem, sikerült gátvédelemmel, a doki igazából akkor ért csak oda, amikor kint volt a baba :-)

És egyből szerelmes lettem mindhárom fiamba!!!

Azért el kell mondjam, azelőtt még nem láttam újszülöttet élőben, úgyhogy az első gondolatom az volt :"Milyen kisbéka" - aztán megcsókoltam...

És a fájdalom fejben dől el, de ehhez meg kell érni - nálam 30-on felül jött el (akkor szültem a másik kettót), hogy engedjem, hadd fájjon, ne ellene küzdjek, hanem hagyjam sodortatni magamat a fájdalommal!

bocsi h ilyen hosszú lett...

Valamiért én nem féltem a szüléstől. Sőt, nagyon is vártam, nem is tudom miért, talán mert úgy éreztem: igen, végre velem is megtörténik, én is beavatott leszek, igazi anya! Amikor elkezdett folyni a magzatvíz, nemhogy kétségbeestem, de táncra perdültem, és örömteli izgatottságot éreztem, hogy na most, na most mindjárt megtudom, az élet egyik csodáját, most mindjárt részem lesz benne, ebben a misztikus akármicsodában, ami a gyermekszülés, hű de izgi, hű de szuper! Ebben a szellemben érkeztem a kórházba, végig mosolyogtam, aztán ott hamar letörölték a mosolyt, nem voltak túl jófejek, és hát aztán piszkosul fájt is, ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem egyedül kellett volna vajúdnom egy elfüggönyözött széken, ahova a párom se jöhetett be és a szülésznő is csak elvétve kukkantott be, amíg ágyat nem szereztek. Az ágyon már pokolian fájt. Az első csepp magzatvíztől a gyermekem világrajöttéig 4 óra telt el csupán, ebből az utolsó kettő volt vészes. Azt mondták akkor, még vagy 8 óra hátra van a szülésből, és azt éreztem, nem fogom kibírni, és kérem az amúgy elveim ellen való fájdalomcsillapítót. Nem adtak, mert mire rá került volna a sor jött a kitolás. Az utolsó egy órában egyetlen dologra tudtam gondolni: legyen már vége, ezt nem hiszem el, menten meghalok!

Aztán vége lett. Megszületett. Hirtelen azt sem tudtam mi van, amikor a hasamra rakták.

Amikor újra tudtam gondolkozni, az jutott eszembe, hogy hihetetlen, hogy vannak nők, akik több gyermeket is vállalnak, miután egyszer már megtapasztalták ezt az óriási fájdalmat. Aztán eltelt egy óra. Akkor arra gondoltam: ne már, vége? én még szülni akarok! sorozatban akarom szülni a babákat, hisz ez tök klassz!

Még nem vagyok újra kismama, de ha majd az leszek, és újra eljön a szülés ideje, megint örömtánccal fogom üdvözölni, mert már most előre izgatott vagyok, hogy ezúttal milyen lesz, mostmár sokkal tudatosabban állok majd hozzá, és alig várom hogy új szemléletemmel újra megtapasztalhassam!

én nem a szüléstől féltem,hanem attól,hogy szülés közben megsérül és értelmi fogyatékos lesz.ettől rettegtem.még ara is hajlandó lettem volna,hogy lefizessek egy orvost ,hogy császározzon meg.végül örülök,hogy nem tettem.

a vajúdás nagyon hosszú volt,elkezdődött délután kettőkor és másnap este 7 után lett meg.de nem mentem a szülőszobára csak hatkor,így nem kellett feküdnöm.Sétáltam sokat,az segített.előző héten már tudtam,éreztem,hogy akkor fogok szülni,nem hittek nekem,de igazam lett.a fájdalmakra valahogy egyáltalán nem emlékszek,de a szülésről is kiesett pár kép(semmiféle érzéstelenítőt nem kértem).

amikor rám tették,engem nem öntött el az az érzés,amit szüléstörténetekor olvasok és nem kezdett el azonnal mohón cicizni.Én megkönnyebbülést éreztem,hogy egészséges,nem lett baj.majd akkor éreztem igazán,hogy anya vagyok,amikor hazajöttünk a kórházból és végre hármasban lehettünk.És nem b@szogattak a csecsemősök

Én sem féltem a szüléstől. Más is túlélte már, és egy napot kibírok, gondoltam.

1-2 héttel előtte már minden bajom volt fizikailag (vizesedés, zsibbadás, rossz alvás) ezért már tűkön ültem, hogy végre láthassam.

Mikor elment a magzatvíz, akkor csak néztem (Mi? Most? Hát jó.)

Vajúdás közben (15 óra, csak vége lesz egyszer és megláthatom)

Megszületés: a leges legszebb és legjobb.

Én egyáltalán nem féltem a szüléstől, sőt......valami megkönnyebbülésként, megnyugvásként gondoltam rá.

Nehéz terhességem volt, alig vártam a végét.

Az éjjeli pisilésemhez vánszorogtam a lakás folyosóján, amikor éjjeli fél 12-kor elfolyt a magzatvíz. Ömlött belőlem, hatalmas tócsa lett körülöttem. Olyan jellegzetes édeskés illata volt, soha ehhez hasonlót még nem éreztem......soha nem felejtem el azt az illatot.

Na akkor elkapott a remegés, hogy hűha én meggondolta magam mégsem akarom még. Aztán ez gyorsan elszállt és éjfélre már a kórházban voltunk, és tettre készen, minden félelmemet legyőzve vártam a "sorsomat". Egyből nst-re kötöttek, így már se pisilni nem mehettem ki, se nem járkálhattam. Reggel 6-kor még semmi fájással vigyorogtam. Az nst nonstop rajtam volt, tényleg nem állhattam fel még wc-re sem. Ez volt a legrosszabb, mert csak minimálisan tudtam oldalra fordulni, de így is össze vissza csúszkáltak az nst tappancsai és folyton rámszóltak, hogy ne ficeregjek. Nagyon fájt a derekam az egyhelyben fekvéstől. Mivel nem jöttek egyáltalán a fájások borzasztó nagy adag oxitocint kaptam. Az ügyeletes doki azt mondta, hogy a fogadottam nem normális, ez az adag egy lónak is sok lenne. Olyan fájásaim lettek, hogy akkor ott, tényleg azt hittem, hogy én ebbe belehalok. Mintha négy irányba húzták volna a csípőcsontomat. És változatlanul nem mozoghattam. Egyetlen segítségem volt a férjemen kívül: az ágytál. Folyton alattam volt, mert borzasztó jól esett, ahogy megemelte a csípőm. Amikor már tolófájásom volt, a dokim kivette alólam, én meg csak mondtam, hogy ne az kell. Mindenki felnevetett, hogy ágytálba akarom megszülni a kislányomat? Szóval a lényeg, hogy nagyon hamar nagyon dúrva egybefüggő fájásaim lettek, mindenki csak lesett, hogy milyen nagyon gyors szülés lesz. A szinte semmiből nagyon hamar kitágultam. De borzasztóan fájt, elmondani sem tudom, pedig nagyon nagy a fájdalom küszöböm. Folyamatos vesegörcseim vannak, tudom mi a fájdalom. Terhességem alatt 4 követ "szültem" meg, de azok fáklyás menetek voltak a szüléshez képest. Mondta a férjem, hogy folyamatosan bandzsítottam a szememmel a fájdalomtól, és csak suttogtam, hogy én most ebbe belehalok.

Na nem haltam bele. Az oxitocin beadása utáni második órában már a kezembe volt a babám. A kitolás nagyon gyors volt. Gátat metszettek, ami egyáltalán nem fájt......kellemes meleg érzés fogott el a nyisszantás után. A varrás eléggé fájt, és utána itthon a poklok poklát éltem át a gátseb miatt, de ez már más téma.

A szülés nagyon jó élményként maradt meg. Amikor a hasamra tették, olyan boldog megnyugvás fogott el, pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Amikor a kicsikémre néztem annyira jött volna a sírás, de olyan fura könny nélküli zihálás lett belőle.

Tényleg ez a legszebb dolog a földön. Ezt át kell élni.

Örülök, hogy nőnek születtem, és ezt megtapasztalhattam.