Mikortól éreztétek anyának magatokat?

Nekem ez még furcsa dolog. Tudom, hogy anya vagyok, és így élek minden nap, teszem a dolgom, de amikor ráeszmélek, hogy anya vagyok még mindig eláll a szavam. :)

Lányom 1 éves, és leginkább talán én is akkor érzem magam anyának, amikor hozzám bújik, amikor elesik és sír és engem keres...

A kórházban a 3. napon esett le igazán, hogy anya vagyok, előtte olyan hihetetlennek tűnt, hogy az az édes kis csöppség az én vérem. Aztán fejbe vágtak a hormonok, és leesett, hogy ő lesz az aki, elrabolja a szívünket, aki az első lesz nekünk mindenben és mindenkor, aki leapasztja majd a pénztárcánkat, akiért megállás nélkül aggódni fogunk. :)

Juj, úgy vagyok, mint a 3. válaszoló.

Megszültem, az Uram sírt (apás szülés volt), rám tették a Lányunkat én meg csak vigyorogtam - talán attól is, hogy véget ért 18,5 óra vajúdás.

Baba-mama szobában voltunk, de én sem éreztem semmi földöntúlit! Persze imádtam, mert bár születéskor csúnyácska volt, de 2. nap már olyan gyönyörű pofija volt, hogy mindenki dicsérte is. :-)

Aztán 3. nap délelőtt mikor szopizott, néztem a kis arcát és megindultak a könnyeim... A szívem majd' meghasadt, annyira elöntött a szeretet/szerelem, amit a Lányom iránt éreztem.

Az első pár hónapban nem volt olyan este, hogy ne pityeregtem volna el az esti szopinál, mert felfoghatatlan volt számomra, hogy Ő az enyém!

Azóta már 2 éves elmúlt és mikor azt mondja Anuci, újra feltörnek a régi érzések... Imádom, hogy anya vagyok, a legjobb, ami történt velem! :-)