Jobban szeretem az egyik gyerekemet - Rossz anya vagyok?

"Amióta a kicsi megszületett, a nagyot elkezdtem nem szeretni, vagyis nem eléggé szeretni. Valahogy a naggyal mindig is volt egy olyan érzésem, hogy nem szeretem eléggé. Amikor még csak egyke volt, már akkor elő-elő tört belőlem a gondolat, hogy egy anya ennél jobban tud szeretni. Aztán amikor megérkezett a kicsi, akkor megéreztem pontosan, hogy mi motoszkált bennem. Emlékszem, a kórházban annyira csak a kicsire fókuszáltam, hogy voltak pillanatok – bocs órák, amikor eszembe se jutott, hogy van egy másik gyerekem is. Most el lehet jól ítélni mindezért, de így van és habár küzdök ellene és igyekszem nem belesüppedni ebbe a zavaros helyzetbe, ez mégis a dolgok jelen állása, amit nem lehet a szőnyeg alá seperni.

Az, hogy mindez miért van, nem tudom. Nem hiszem, hogy a kicsi sokkal cukibb volna – mármint nekem igen, de ha objektíven tudnánk ezt mérni, akkor valószínűleg nem lenne semmivel sem szebb, ügyesebb, kedvesebb, mint a nagy. Egyszerűen más a karaktere és nekem kedvesebb. És ez nem tölt el jóérzéssel. Pedig a nagy okosabb, régebben van helye a szívemben, hiszen ő az elsőszülött. Sőt, elég sokáig egyedül volt ahhoz, hogy inkább fordítva legyen mindez. Sőt, ha visszagondolok a terhességemre a kicsivel, akkor az ugrik be, hogy folyton azt volt nehéz elhinni, hogy lesz még egy gyerekem, akit szeretni tudok majd. Hát lett. A kiskedvenc megszületett.

Igazából racionális módszerrel nem tudok változtatni ezen. Trenírozom magamat, hogy a nagynak a jó tulajdonságait kiemelve teljes helyét megkapja a szívemben, de miután ő már nagy és inkább le akar válni mint hozzámláncolódni, ez nem mindig könnyű. Pedig kezdetben sem volt ez másképp: amikor újszülött volt a kicsi, azzal magyaráztam, hogy azért van mindez mert a hormonok azt diktálják, hogy a kicsit kell ápolni, jobban vigyázni és dédelgetni, a nagy már megkapta ezt amikor ő volt ekkorka. Aztán telt az idő, a nagy egyre durvább volt a testvérével, én szörnyülködtem és biztosan nem mindig helyesen osztottam az igazságot. Hamar rájöttem, hogy én kellek a nagynak is, próbáltam vele lenni, vele játszani, a kicsit háttérbe szorítani. Szépen lassan elmúlt, aztán visszajött, aztán elmúlt, és így ingadozunk azóta is. A nemszeretésemnek az oka belőlem jön, de ez generált további ráerősítést, mert hogy ő meg nem szerette a testvérét, azt akit én meg annyira nagyon. Aztán amikor a kicsi olyan egy-másfél éves volt, akkor kezdtem észrevenni, hogy a nagy is szereti már a kicsit. Egy nagyon jó nyarat töltöttünk együtt, sokat hármasban és az jó volt, jót tett, mindenkinek.

De amikor hullámvölgy van és a nagy megvadul, akkor kétségbeesek, hogy ez mennyire normális vagy kóros. A kicsi bújik, simogat, kedveskedik, szótfogad, kötelességtudóan tesz-vesz, jön-megy. A nagy ellenáll, rosszalkodik, kóstolgat, feszegeti a határokat, kiskamaszodik és vannak pillanatok amikor ’agyon tudnám csapni’. Könnyen mindenért ő lesz a hibás, őt hallgattatom el az itthon uralkodó hangzavarban, őmiatta sír a kicsi, és könnyen elfelejtem, hogy annyira azért ő sem nagy még, számára értelmezhetetlen dolgokat várok el tőle. Nekem meg nyílik a bicska a zsebemben, ő az a fajta, hogy addig megy ameddig lehet. Szegénykém, pedig lehet hogy csak azt a szeretetet vágyja, amit a kicsi megkap. Igazságtalan, rossz anya vagyok?