Van itt olyan anyuka aki szült saját gyermeket és örökbe is fogadott?

Mi még csak tervezzük ezt a kombinációt, de a barátnőméknél így van: egy kislányt szült, majd két fiút örökbe fogadtak (egymás utáni évben).

A gyerekek nagyon szeretik egymást, pedig a nagyobb fiú a vér szerinti testvéreit is ismeri, de neki a lány és a kisebbik fiú az "igazi" testvére. A szüleit anyának és apának szólítja, és úgy is gondolja. A helyi nevelőotthonos srácok próbálják lázítani, de neki annak ellenére is "apa" az isten, hogy bizony vannak beígért pofonok (bár valósak nemigen) és ki kell vennie a részét a munkából is, mert gazdálkodnak.

A kicsi kimondottan apás, a nővérüket pedig mindketten imádják.

Szülőként a kezdeti nehézségek után (3 és 3,5 évesen kerültek hozzájuk a gyerekek, nem voltak szobatiszták, alig beszéltek), egy nyugisabb korszak következett, majd a kiskamaszkori problémák, amikor óhatatlanul felmerül, hogy hiába a nevelés, a géneket nem lehet elnyomni. Aztán van egy félelem, hogy egy anyai/apai "szentbeszéd" után esetleg megkapják, hogy ők nem is a szüleik, holott szerintem ez a gyerekekben nem fordul meg. (Nemcsak a barátaink, hanem pedagógus is vagyok, tehát kicsit más szemszögből is látom a kapcsolatukat.)

Egy jellemző a testvéri kapcsolatukról: az iskolában a nagyobbik fiút piszkálták, hogy őt örökbe fogadták.A nővére odaállt a nála legalább fél fejjel magasabb, felsőbb osztályba járó, iskola réme elé, és közölte vele, hogy: igen, őt anyámék választották, téged meg kaptak!

Majdnem ilyen vagyok :)

Az első házasságomból nem születhetett gyermekünk, és elindítottuk az örökbefogadási procedúrákat is. Nagyon sok időt jósoltak, így inkább nevelőszülők lettünk, mert nekem azonnal kellett gyerek, nem akartam 10+ évet várni. Kaptunk is gyorsan egy 3,5 éves kislányt akinek az anyukája nem volt felkutatható az édesapja pedig be sem volt jegyezve. Így tudtuk, hogy őt felnőtt koráig nevelhetjük. Később még egy kislány lett a miénk 2 éves volt. Bár az ő édesanyját ismerjük, találkozunk is vele gyakran, de nem nevelheti, mert beteg. Később úgy alakult, hogy nem bírtuk együtt, elváltunk, és egyedül nevelgettem a lányokat majdnem 6 évig, aztán beköszöntött egy új szerelem. Összeházasodtunk, imádta a lányokat és vele szinte azonnal sikerült a gyermekáldás. Két fiút szültem :)

A nagyobbik lány közben nagykorú lett, de nagyon sok probléma volt vele. Csavargott, ivott, kimaradozott... az iskolát a tudtunk nélkül abbahagyta... hiába volt minden erőfeszítés, és hiába neveltem annyi éven keresztül tényleg szeretetben, őszinteségben a szerintem jó utat mutatva, semmi nem érdekelte. Elköltözött az egyik napról a másikra és tenni sem lehetett ellene semmit, mert már nagykorú... nem tartja velünk a kapcsolatot... hihetetlenül elkeserítő, mert nekem nagyon hiányzik, sajátomként szerettem...

A "kicsi" más. Remélem. Bár a kamaszkor még most jön, 13 éves, de valamivel jóravalóbb... persze szemtelen kamasz, vannak összeütközések, de még kezelhetően. A picikkel nagyon jól kijön, imádja őket, ezzel nincs gond. Igyekszem nem különbséget tenni köztük, sőt azt hiszem ő van kivételezett helyzetben sokszor. Valamennyire biztosan van benne egy kis féltékenység, de sokat beszélgetünk, tudja, hogy soha semmiért nem adnám.

Nehézségek? Nem tudod mi az amit hoznak a génjeikben, hiába szereted te, ha ő nem tud elfogadni... és igen megkaptam én is (a nagytól), hogy mit ugrálok, nem vagyok az anyja. Jól kibőgtem magam aztán továbbléptem...