Van olyan aki pánikba esett csúnyán szólva "hisztizni" kezdett mikor azt mondták neki hogy császár következik?

Én inkább azért "hisztiztem", hogy legyen már császár. Nem ékelődött be a fiam feje, szóval hiába voltak a tolófájások, nem haladt előrébb semennyit. Mondta a doki, hogy öt percet várunk, aztán ha nincs változás, akkor császár. Fél óra múlva (jó, valószínűleg nem annyi volt, de én úgy érzékeltem), megint azt mondta, hogy várunk öt percet, aztán császár. Ez megismétlődött úgy 4-5 alkalommal, akkor már erőteljesen könyörögtem a császárért, állítólag olyan mondat is elhagyta a számat, hogy "különben hazamegyek" :D

Mondjuk én se úgy készültem, hogy császár lesz, de ha arra kerül sor, akkor annak oka van, nem hobbiból csinálják, bár persze elhiszem, hogy valaki ezt kudarcként éli meg, de nem az.

Én.

Mondjuk leginkább a rémülettől.

Este 8-kor a jéghideg szülőszobán jött az ügyeletvezető, és közölte, hogy súlyos fertőzést kaptam, azonnal ki kell venni a babát (belázasodtam, és nagyon rossz lett a kicsi szívhangja).

Már jött is az anesztes, a szülésznő, 10 perc múlva sétáltam is át a szülőszobára.

Maga a műtét is borzalmas élmény volt, de azt a félelmet, kiszolgáltatottságot (fogadott orvosom táppénzen volt) soha nem fogom elfelejteni.

Én pl normál úton nem szerettem volna szülni. Nem mintha tudtam volna befolyásolni. Elindult a szülés a normál menetében, aztán a kislányom beszolrult a szülőcsatornába. Kb egy órát hezitáltak, hogy legyen-e császár, de mivel tolófájásaim se voltak, így muszály volt. (Én ennek persze örültem, de velem meg azért nálam is volt egy bunkó beszólás a főorvos részéről - nem volt ugye tolófájás: " Mégis mit gondol, ki fogja ezt a babát megszülni?" - mintha tehettem volna bármiről is. Nem hisztiztem, nem sírtam, nem könyörögtem, sőt egy szót sem szóltam, max ha kérdeztek....

Szóval ilyen is van.

Másrészt már olyat is hallottam, aki üvöltött - a fájdalomtól - a szülőszobán, és nem szólt érte senki...