Lehet nevelés következménye, ha az ember felnőtt korában határozatlan, nem biztos önmagában és nehezen dönt bármely kérdésben? Vagy ez inkább habitus kérdése?

Mindkettö.

Nevelés is rengeteg rengeteg dolgot befolyásol az ember életében, de azért vannak velünk született dolgaink is.

Ès sokat számit, hogy mit látunk a szülöktöl.

Is-is.

Anyukámat a nagymamám teljesen elnyomta, soha semmit nem engedett, szava sem lehetett. Amúgy ma is ezt csinálja vele, ha összejön a család.

De anyu talán épp ezért nagyon határozott lett, és nagyon a sarkára állt. Tehát nála az elnyomás fordítva sült el, és gondolom ehhez kellett a vele született habitus is.

De van akit nagyon el tudnak nyomni - főleg tiniként, és összetörik lelkileg. De ebben is benne van az, hogy milyen tulajdonságokkal született a gyerek. Valakit senki se tud eltiporni, valaki meg egy fújástól elrepül lelkileg.

Szerintem meg nevelés kérdése. Legalábbis magamból kiindulva, én erre gondolok. Gyerekkoromban folyton azt hallottam minden felé, hogy ha el mersz valamit fogadni vendégségben, akkor neveletlen vagy. Hogy ha valakivel konforntálódsz, kifejted a saját véleményed akkor is. Jobb a békesség, inkább maradj csendben. Ne zavard beszéddel a felnőtteket, stb, stb. Ezt megspékelte egy idegbeteg apa, akinek aztán tényleg soha semmi nem volt jó. Aki valahogy mindig azt erősítette bennem, hogy soha nem gondolhatod, hogy igazad van, vagy jól tudod a dolgokat. Ezért aztán marha gátlásos lettem, a mai napig kiborulok, ha több emner előtt kell beszélnem.

Már voltam vagy 28 éves mire rájöttem, hogy nem is úgy működik a világ, ahogy azt gyerekkoromban láttam. Újra tanultam mindent, hogy merjem kimondani amit gondolok, hogy az emberek alapvetően nem sajnálják tőlem azt, amivel megkínálnak és nem pofátlanság azt elfogadni és még ezer ilyen apróságot. Ebben az önismereti lwckében nagyon sokat segített a férjem. Egyszerűen csak a saját személyiségével, az emberekkel való viszonyával és azzal a természetességgel, amivel a világhoz áll. Nagyon sokat tanultam tőle. Tényleg ő a másik felem. :)

A lényeg, hogy szerencsére minderre még a gyerekvállalás előtt rájöttem és változtattam. Most a fiamat pont az ellenkezőjére nevelem: legyen nyitott és bátor, ne féljen kimondani az érzéseit, a gondolatait. Soha nem ingatnám meg az önbizalmát. De ha hibázik azt is mindig megbeszéljük.

Tinédzser korában az embert rendszerint nem nagyon érdekli, hogy mit engednek meg neki a szülei.

Nem bíztak rá felelősséget: a mai fiatalokra sem bíznak még annyit se, hogy hozzanak kenyeret a közértből, mégis akkora az arcuk, hogy még.

Sidás a hibázásért: mindenki szidást kap hibázásért, ettől még neki kell helyrehoznia... mert ő van ott (pl iskolában).

Szóval a fentiek nem igazán indokolják az önbizalomhiányt, de alapvetően a rossz nevelés indokolhat önértékelési zavarokat bármely irányba. De ez nemcsak a rossz nevelői magatartást, hanem a rossz viselkedésmintát jelenti számomra.

Más kérdés, hogy lehet, csak szerinted van önbizalomhiányod, esetleg ugyanakkor a környezetd szerint épphogy túlértékeled magad... A lényeg abban van, hogy ahogy te látod magadat, az emmynire áll köszönőviszonyban azzal, ahogy mások látnak téged. Utóbbit általában nem tudjuk, mert ilyesmit nem mondanak el egymásnak az emberek, hogy pl "indokolatlanul nagy az arcod, barátom".