Szerintetek a gyereknevelésnek mindenképpen tekintélyelvűnek kell lennie? Arra kell nevelni őket, hogy minden felnőttnek igaza van?

Köszönöm a válaszokat, nagyon örülök, hogy ennyien írtatok, és jobbára azt gondoljátok, amit én is.

„lehet velem van a baj, de mi köze a tekintélyelvnek ahhoz, hogy kinek van igaza?

nem, nincs minden felnőttnek igaza és olyan sincs, hogy egy embernek mindenben igaza van. a felnőttek is tévednek, de tisztelni kell őket..„

Rendben, a kérdést kicsit rosszul tettem fel, vagy inkább hiányzik a magyarázata. A tekintélyelvűség lényege – ahogy más is írta –, hogy valaki megmondja, megmondhatja a másiknak, mit tegyen, pusztán azért, mert ő valamilyen vélt okból „felette áll”. Az igazságnak persze ehhez semmi köze.

Nekem az okoz problémát e témában, hogy a gyerekemet nagyon egyszerű elvek mentén neveltem, toleranciára, megismerésre és elfogadásra, hogy „úgy viselkedjen másokkal, ahogy szeretné, ha vele viselkednének” – ugyanakkor kételkedésre, arra, hogy gondolkozzon, ne fogadjon el bármit bárkitől kritikátlanul.

Nem, nem természetesen nem arra gondolok, hogy ha egy felnőtt megtiltja, hogy leugorjon a háztetőről, akkor kérdőjelezze meg a tiltás jogosságát. :) A gondolkodást inkább a kortársakkal kapcsolatban érzem fontosnak, hogy belemenjen-e olyan szitukba, amelyeket nem szeretne, csak azért, mert egy magát „menőnek” tartó valaki mondja.

Node, a lényeg: azzal a kérdéssel viaskodom, hogy mit tehetünk, ha az iskolában a tanárok megalázzák a gyerekeket, alapból lekezelően beszélnek velük, társaik előtt megszégyenítik őket. (Hozzáteszem, alsós gyerekekről beszélünk, és egy elég jó „eresztésű” osztályról, jó képességű, értelmes szülők értelmes gyerekeiről.)

Mi a teendő, ha egy érzi, hogy nem stimmel, ahogy bánnak velük, és visszaszól a tanítónak (nem káromkodva, csak egyértelművé téve, hogy jogtalanul alázta meg a társai előtt), és azt mondja, nagyon rosszul esik neki, ahogy kezelik őket. Vajon ilyenkor van-e joga kifejteni a véleményét, vagy hallgatnia kell, mert ő gyerek? S vajon nekem, mint szülőnek a tanító mellé kellene-e állnom? Ne értsetek félre, nem akarom legalizálni a gyerekem szemtelenségét, arra keresnék megoldást, hogy értésére tudjam adni a tanárnak, ő példát kellene, hogy mutasson a gyereknek, és attól mert ő a felnőtt, ha tahón viselkedik, ne csodálja, hogy a gyerekek sem lesznek vele tisztelettudóak.

Tisztában vagyok vele, hogy ez most úgy hangzik, mint egy elfogult szülő siráma „üntyülüpüntyülü” Pistikéjéről. :) De szerencsére nem ez a helyzet, az osztálytársaktól tudom, minden gyerek ugyanazt tapasztalja, mint az én „Pistikém”, csak másképp reagálnak, a kislányok sokat sírnak otthon, a fiúk igyekeznek nem tudomást venni róla, és van olyan is, aki a háta mögött (a gyerekem szerint) elviselhetetlen szavakkal illeti a tanárt.

Hozzá tartozik még a témához, hogy a tanítónőnk szerint „nem szabad túl közel engedni” a gyereket magunkhoz, mert ez a rossz, „liberális” nevelés, aminek a döntések kétségbe vonása, a szemtelenség a következménye.