Mi volt a szülés után a legrosszabb gondolatod?

Rettegtem tőle, hogy kiesik az ablakon. Valahányszor elmentem otthonról nélküle, és az apja vigyázott rá, amint látótávolságba került a ház, azt figyeltem, hogy az ablak alatt vannak-e helyszínelők. Panelban laktunk a hetedik emeleten, sikítófrászt kaptam már akkor is, ha valaki az ablak irányába ment vele.

Más témában sokszor eszembe jutott, hogy jó lett volna még pár év kettesben, mert mostantól minden más lesz.

nem volt még ilyen (igaz még csak most várom a kistesót)

néha eszembe jut hogy jó volna visszamenni az időben és kicsit megint egyetemistaként bulizni, vagy az édes szingli élet és az azokkal kapcsolatos élményeket átélni, de kb. 2 perc alatt arra jutok hogy mennyivel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb életem van a férjem és a gyerekeim mellett és egy pillanatig se csinálnék vissza semmit. De nekem nagyon nyugodt a babám, el sem tudom képzelni milyen lelki állapotban lennék, ha olyan kis méregzsák volna, mint néhány ismerősöm babája. Nagyon fárasztó lehet, ha náluk vagyok, és hisztirohama van a gyerekének, gyakorlatilag 10 percet bírom, aztán összeteszem a két kezem hogy az én gyerekem nem ilyen (lekopogom)

Nekem nagy szerencsém volt a fiammal. Nem volt síros gyerek, és ahogy hazahoztuk a kórházból még éjszaka sem ébredt fel. Ha én nem keltem az éjszakai szopizásra akkor az egész éjszakát átaludta volna. 1 hónaposan már nem is etettem éjszaka.

De mégis volt egy olyan gondolatom már az elején, hogy

- Imádom a fiam, de nagyon nem kellett volna ennek az embernek szülni!

Én még sose sírtam vissza a gyerekmentes életemet, bár még csak 8,5 hós a lányom, a dackorszak még kanyarban sincs :) Igazából én nagyon nyugodt és boldog vagyok, mióta megszületett, úgy érzem, hogy vele lett teljes az életem. Pedig amúgy nem az a mintababa, olyan sokszor ébred éjjel, hogy ha az éjszaka második felében nem tenném magam mellé, kb. 2 órát aludnék 10 perces részletekben, a nappali alvása meg 2x 30-40 perc. De cserébe nagyon cuki, mosolygós, nyugodt, kiegyensúlyozott baba :) Így nem nehéz kitalálni, hogy az altatáson tudok a legjobban kiakadni, mikor ötödször ébred meg rövid időn belül, akkor vannak olyan gondolataim h "aludj már bammeg", "én ezt nem bírom", "kiugrok az ablakon", "nem érdekel, otthagyom bőgni" stb. Persze ezeket sose mondom ki, nem hagyom ott bőgni, mindig úgy megyek oda, hogy mosolygok rá, és úgy veszem fel, hogy "na mi a baj, drágám?" :D

Félelem szintjén a legrosszabb gondolatom az első hetekben az volt, hogy elesek a lépcsőn a gyerekkel a kezemben. 3 darab lépcsőfok van a lakásunkban szinteltolás miatt, amin pont le kell menni a szobájához. Vagy 5x néztem meg eleinte, hova lépek, rettegtem, hogy elesek vele.

Én attól rettegtem, hogy vesz e rendesen levegőt. Állandóan figyeltem álmában hogy lélegzik e.

A mai napig a hasára teszem a kezét, hogy ellenőrizzem miden rendben van e, pedig már 7 hónapos.

A másik, hogy írtó lelkiismeretfurdalásom volt eleinte ha háttal aludtam. Egy szobában alszik velünk, a saját ágyában. Átellenes sarkokban vannak az ágyak. Ha a bal oldalamon fekszem rálátok a kiságyra. Viszont mivel nem tudok egész éjszaka egy oldalamon aludni eleinte meg kellett küzdenem a lelkiismeretfurdalásal ha átfordultam a másik oldalamra. Az első hetekben pár perc múlva már fordultam is vissza, meg felkeltem megnézni a kicsit.

Ez mára már rendeződött. Merek mindkét oldalamon aludni.

Volt,hogy azt éreztem önző és éretlen vagyok a feladathoz,mert halálosan kimerített,az hogy éjszaka kelni kell,idegesített,hogy rengeteget sír.Persze emiatt lelkiismeret furdalásom volt.Utáltam szoptatni is.Most már lassan 5 éves,és 5 év távlatából látom,mennyire egyszerűbb volt gyerek nélkül.Borzasztóan megbántam,hogy annak szültem akinek.Elkapkodtam,csak a szerelemre koncentráltam,és most már gyerekkel sokkal nehezebb tanulni,meg a munkában feljebb jutni (direkt nem írok karriert,azt már elfelejthetem,bár nem is vágytam rá soha)Most együtt vagyok a gyerekem apjával,de alig várom,hogy lelécelhessek.Iszonyat nehéz megszervezni munkát,vagy egy akármilyen gyerekmentes programot,mert beteg,mert menni kell érte az oviba,mert más nem tudja el hozni.És "apuka" meg éli világát.Ez nem esik jól.

Látom az anyukákat,2 gyerek,3 gyerek...vágyom én is még egy emberkére akit szerethetek,de közbe meg el nem bírom képzelni a kötöttséget,úgy érzem akkor már annyira ANYA lennék,hogy az nem nekem való.Mert én szeretek aludni,meg megnézni egy dvd-t,olvasni stb.Ez 1 gyerek mellett simán kivitelezhető.2 mellett nem.Amiatt is aggódtam,hogy mennyire hagyta helyben a szülés a puncimat,de ez a félelmem a 6.hét után elszállt.Terhességem alatt is nagyon aggódtam,hogy tönkre megy a testem,szerencsére jó genetikám van,így ezt megúsztam.

Mindezek mellett egyébként imádom a gyerekem,örülök,hogy van,és a legjobb dolog az életemben,de az első 4 év nekem nehéz volt.Most már sokkal könnyebb,és én is kiegyensúlyozottabb vagyok.

Olyat soha nem éreztem,hogy bár ne lenne,mert én alapvetően egy nagyon labilis akárki voltam,viszont mióta megvan a gyerekem azóta nagyon erős,és kitartó vagyok,aki nem adja fel

Álombaba a lányom. Gyönyörű, mosolygós, jól alszik, keveset sír. Az első hónapban mégis azon gondolkoztam, hogy borzalmasan végleges ez az egész. Soha nem lesz már olyan spontán az életem mint volt. Nem mehetek hirtelen ötlettől vezérelve sörözni egyet este. Nincsenek tóparton hajnalig átbeszélgetett éjszakák. Ha elegem lenne az itteni életből, és felülnék egy Olaszországba tartó vonatra.. nem tehetem.

A jó hír, hogy elmúlik. Ugyanaz vagyok aki voltam, ugyanazokkal a vágyakkal, csak van egy pici társam. A szomorú gondolatok elmúlnak nagyjából, és lett valaki, akit nagyon szerethetünk :)

A legrosszabb gondolat az volt, h ongyilkos leszek, es magammal viszem ot is. Durva szules utani depresszio volt, egesz nap sirtam, hol azert, mert elmondhatatlanul boldog voltam, hol azert, mert elviselhetetlenul szomoru, h elveszitem. Harom hetes volt, es egesz ejjel sirtam, h nem sokara ovodaba megy, es mar nem lesz a babam. Nekem egyreszt azert alakult igy, mert orokbefogadott vagyok, es egesz eletemben azt hallgattam, h en is olyan k@.rva leszek, mint az anyam, masodsorban anyukam nagyon beteg volt, meg is halt, mikor a gyerek egy eves mult. Egyutt laktunk, es ha nem a gyerek miatt rettegtem, akkor miatta. Nem volt jo idoszak, nincs is testvere, mert felek, h ezek ujra elojonnenek.

Ami meg nagyon gaz volt, h azt ereztem, h onzo modon a vilagra hoztam, es nem fogom tudni megvedeni ettol a vilagtol. Innen jott az ongyilkossagi gondolat.

Nem szeretnem ezeket ujra atelni, mert hiaba tudtam, h ezek az erzesek nem igaziak, igazinak tuntek.

Azota majdnem nyolc eves, es igazi harmoniaban elunk harman, erre vagytam egesz eletemben. Most jo mar nekunk. :)