Ti milyen szempontokat követtek a gyereknevelésben?

"Terelgetés, hogy ne legyen elcseszett a gyerekem" ez hatalmas :)

Amúgy ezen sokat gondolkodtam, éléggé a szívemen viselném ha nem olyan lenne mint szeretném. Jelenleg oda jutottam, hogy nem akarok gyereket. De ha te szeretnél, akkor fontos, hogy foglalkozz vele napi szinten, beszéljetek meg mindent, légy a barátja, mert ha nem te leszel, más fog. Mással fog megosztani mindent ect.

Úgy bánok vele, mint ahogy velem szerettem volna, ha gyerekként bánnak.

Nem verem, nem fenyegetem, igyekszem nem zsarolni, nem akarom, hogy féljen tőlem, de tudja, hogy én vagyok az erősebb/okosabb.

Teljesen olyan a gyerekem, mint szerettem volna ezekben.

Néha feszíti a húrt, de tudja, meddig mehet el. Teljesen megbízik bennem és elmondja a dolgait. Engem akar, ha ideges vagy fél. Klassz kõlyök.

Amit akartam, de nem ment: kitartás belenevelése és a kudarctól való félelem kezelése.

Az összes szarságot próbálom évek óta, a próbálkozásait dicsérem, ritkán az eredményt, hagyom egyedül próbálkozni, bátorítom, sosem igyekszem elbizonytalanítani van kételkedni benne, hogy ő se tegye magában és folyton téényleg folyton felhívom a figyelmét a folyamatok élvezetességére, én is elrontok dolgokat néha direkt is, és látványosan újrapróbálom, de rohadtul nem megy.

Ha nem tud valamit elsőre, üvölt. Ha veszít, kiakad. Ha valami nem úgy van, mint elképzelte, üvölt/kiakad.

Pedig én úgy érzem mindent megtettem, tőlem nem látja ezt, én általában halkan káromkodom és megpróbálom még párszor, mielőtt kiakadok és hagyom a dolgot.

Szerintem mi szülők csak terelgetjük a gyermeket, egy picit tudunk csak formálni rajtuk. Ha úgy születnek, hogy hajlamuk van valamire, azt néha sikerül csak kinevelni belőlük/átformálni.

Én hiszek abban, hogy hozott anyagból dolgozunk, van, akiből nehezebb, másból könnyebb kihozni ugyanazt az eredményt és van, akiből lehetetlen.

Mintagyerek szüleinél sem lenne minden gyermekből mintagyerek, lehet, hogyha más gyermeket nevelnének fel, szorongó és depressziós kölyök lenne belőle.

Részben igazodni kell a gyermekünkhöz és nem lehet előre elképzelni a gyermeket.. az vállaljon, aki tudja, hogy nem magából készít másolatot, hanem egy új embert nevel fel, nem feltétlen ugyanolyan gondolatokkal.

Olyan anyja akarok lenni a gyerekemnek, amilyen az enyém sosem volt, pedig szerettem volna.

Dicsérem, ha valamit ügyesen megcsinál, hogy érezze a sikerélményt, mellette vagyok, meghallgatok, vagy csak megölelem, ha kell.

Mindemellett igyekszem következetes lenni, szoval ha én azt mondom: Nem, akkor az úgy is van, nem valtozik hirtelen igenné, mert cukin néz. Ha valamit rosszalkodik, megkapja a fejmosást, ha kupit csinál igenis rendet kell utána raknia.

Eléggé hirtelen haragú fiam van, ha valami nem mwegy neki elsőre, már világháború van, tör zúz, pusztít, rombol. Most épp azon dolgozunk, hogy próbalja kontrollálni, nehezen, de apróbb sikerei mar vannak, és büszke rá.

Próbalom megtanìtani vigyázni az értékeire, ha valamijét szándékosan tönkreteszi, nem rohanunk a boltba újért. Segítőkészségre nevelem, önállóságra(ami sok gyerekben nincs meg). Igyekszünk határozott emberré formálni, ami eddig sikeres. De persze nem felejtjük el, hogy együtt játszunk a kötelezettségek után, és csaladtagként kezeljük.

Azt, hogy önazonosak legyünk mindketten, és atombiztos szerető hátteret adjunk neki. Ha biztonságosan kötődik, akkor lesz kíváncsi, nyitott, bátor ember, aki megállja a helyét bármilyen közegben.

Valamint azt, hogy bár vannak szabályok, azok keretet adnak és biztonságot. Azon belül rugalmasság van, csakazértisből nem kell valamit betartani.

És azt, hogy a teste és a magánélete az övé, már piciként is. Tehát: nem erőszakolom bele más keszébe, ő dönti el, ki ér hozzá, a fürdőruhás területhez pedig nem érhet senki. Hogy megtanulja, mi a rossz érintés egy gyereknek. És nem kell köszönni. Mi köszönünk, de őt nem produkáltatjuk. Úgyis megtanulja, mert utánoznak, a többi is megtanulta. De nem kell összekeverni a nevelést az egzecíroztatással.

Sok szeretetet adok neki, mindig kimutatom, mennyire szeretem, összebújunk, ha szüksége van rám ilyen szempontból, azonnal megyek. Nekem ez anno hiányzott, anyámnak mindig "dolga volt", és emlékszem, hogy rosszul esett, ezért próbálok sokkal gyengédebb, melegebben szerető anya lenni. Figyelek rá, meghallgatom, foglalkozok vele.

Nem ütöm meg, nem ordítok vele, bár a hangomat megemelem néha, de közel sem jutunk odáig, hogy kiabáljunk.

Mindemellett igyekszem nem elkényeztetni, vannak szabályok, határok, amiket be kell tartania, és pontosan ismeri is őket. Ha nem fogad szót, vannak szankciók is, ha szeretne valamit elérni, adott esetben neki is tennie kell érte, nem kap meg egy nyikkra bármit. Most 3 éves múlt, ez jelenleg annyi, hogy pl. ha akarja, hogy előszedjek neki a polcról egy játékot, előbb rakja el az előzőt, szépen kérjen dolgokat, segítsen összepakolni meg ilyesmi.

Eddig bejött, jó kislány. Nem mondom, hogy nem feszegeti néha a határokat, nyilván próbálgatja ebben a korban, hogy meddig mehet el, de alapvetően tud viselkedni, tudok rá hatni. Most kezdte az ovit, ott is normálisan viselkedik, nincs rá panasz. Bízom benne, hogy így is marad, és ugyanezek a születendő kisfiamnál is beválnak majd.

Hosszabb távon igen, a terelgetésben hiszek, nem akarok ráerőltetni semmit, kipróbálhatja, amit szeretne, támogatom abban, amiben ügyes, és amit szívesen csinál, de nem nyúzom olyannal, amit nem akar. Pl. hiába jobb szerintem az úszás, mint a balett, ha ő balettozni akar majd, balettozzon (nyilván egyszerű példa). Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy a kötelességeit teljesítse, gondolok itt pl. a sulis dolgokra.

Én fantasztikus útravalót kaptam a családomtól (a szüleimtől, nagyszüleimtől, tanáraimtól, barátaimtól): azt, hogy ennek a világnak szüksége van rám, nagy boldogság, hogy élek, létezem.

Ezzel az útravalóval nagyon boldog, optimista felnőtt emberré váltam, hál' istennek számomra szinte mindig "félig teli az a pohár" (sosem félig üres).

Ebben a szellemben nevelem a gyerekeimet: ketten vannak, mindkettő egy-egy csodálatos kincs. A nap mosolyog, ha reggel kinyitják a szemüket. Mindketten ovisok, igazi kisgyerekek a hatalmas lendületükkel, kíváncsiságukkal, óriási szívükkel, szeretetükkel, így fantasztikusak. A férjemmel mindketten éreztetjük Velük, hogy kincset érnek, büszkék vagyunk Rájuk. Hiszünk a kommunikációban, mindent megbeszélünk, nagyon ritkán emeljük föl a hangunkat, ennek ellenére határozott szabályaink vannak, amelyeket betartatunk (és mi is betartunk). Fontos, hogy jól érezzük magunkat az életünkben, szeressünk élni, szeressük és becsüljük a természetet, az élővilágot.

Szeretem a gyerekeink energiáit, a kíváncsiságukat, mindig jöhetnek és kérdezhetnek, mindig őszinték vagyunk Velük.

Számomra is fontos, hogy mindig elérhető legyek, nagyon ritkán mondok olyat, hogy most nem, vagy nem érek rá. Semmilyen házimunka nem lehet olyan fontos, mint az ovisaim közlendője. Tudatosan megélem Velük a pillanatot, erre tanítom Őket is, ugyanis tudom, hogy csak pár évet kapunk az Ő kicsi életükből, aztán továbblépnek, és boldog leszek, hogy tele lesz a fejem, a szívem igazán értékes pillanatokkal (az Agymanók című mese nyomán mi "főemlékeket" gyűjtünk).

Azt tanítom Nekik, hogy az élet igenis szép, merjenek élni, felfedezni, legyenek bátrak, nyíltak.

Ezzel együtt mivel abszolút őszinték vagyunk, bizony mi is napi szinten beszélgetünk a saját testükről, annak védelméről.

Röviden: életszeretetet tanítunk Nekik, próbálunk ilyen példával elöljárni. Vállaljuk az érzéseinket, nem bűn sírni, kiabálni, veszekedni, csak egy békés lenyugvásra és megbeszélésre kell törekedni.