Mit tennétek, ha a ti gyerekeitek iskolájában is ilyesmi történne?

"Simán mondhatta volna azt a nem tiszta hangú gyerekeknek, hogy fel sem veszi őket a kórusba, mert nem elég jók."

Ezt is kellett volna csinálnia inkább, nem hamis reményeket táplálnia a gyerekbe, hogy nem baj, felveszlek csak ne énekelj és akkor úgy majd lehet belőled valaki. Egyesek tényleg nem értik mi a baj ezzel? Jézusom.

A második vagyok, látom, hogy eléggé le lettem pontozva, de ez ilyen :). Annyival kiegészíteném, hogy igen, az a gyerek is tesz bele energiát, aki tátog, de végül szerintem kevésbé jó érzés neki az, ha mondjuk nyernek egy versenyen, hiszen érzi/tudja, hogy ez nem az ő teljesítményén múlt. A gyerekek ezt tudják, nem buták egyáltalán, sőt, szerintem sokszor sokkal nagyobb az igazságérzetük, mint 1-1 felnőttnek.

Szerintem egy kórusvezetőnek két választása van: vagy az, hogy mindenkivel foglalkozik, és igyekszik fejleszteni a kevésbé tehetséges gyerekeket, tehát nem a versenyzés kimondottan a cél, vagy pedig válogat a gyerekek között. Szerintem a kettő között nincs más út, és mindegyik működhet jól.

A szülőknek a film alapján gőzük sincs, mi folyik a kórusban. De mivel a kérdés ez volt, azt mondom, ha a tudomásomra jutna, hogy a gyerekemet „tátikázónak” vették fel a kórusba, akkor megbeszélném vele a dolgot, miért gondolom, hogy ne legyen a kórus tagja. Ha a gyerekmnek szép hangja van, és úgy jutna a tudomásomra, hogy mások viszont nem énekelhetnek hangosan, akkor is megbeszélném vele, hogy ez nagyon gáz, és nem szerentém, ha járna.

A kórusban éneklés lényege a közös élmény, csodálatos érzés részese lenni ennek, és bárki részese lehet… Aki ismeri a Kodály-módszert, tudja, hogy az alaptézise pont az, hogy még a „botfülű” gyerekeket is meg lehet tanítani énekelni, és kell(ene) is, mert nagyon pozitív pedagógiai hatása van ennek (a lelkükre, szellemükre is).

A kórusvezetőnek fel kellene vállalnia, ha személyes villogás a célja, nem pedig az, hogy megszerettesse a gyerekekkel a zenét, az éneklést. Előbbi esetben mazsolázza ki a tehetségeket, legyen „felvételi” a kórusba. Utóbbi esetben pedig lehet, hogy a kórus révén nem jut el távoli tájakra, de nem lesz híján az eredményeknek, mert sok gyereknek ad életre szóló élményt ezzel.

Szerintem is nagyon negatív ez az üzenet, amit a módszerével átad a tanárnő. Kezdve azzal, hogy egy tevékenység csak akkor ér valamit, ha az „ország legjobbjai” vagyunk, folytatva azzal, hogy csalásra készteti őket, odáig, hogy erősen közösségromboló hatású, amit csinál. Mert ennek a gyakorlatnak az is lehet a hatása, hogy a „szép hangú” gyerekek megutálják a „tátikázókat”, hiszen ők kvázi az előbbiek hátán kapaszkodnak fel. Kinek jó ez?

Egyébként a tanárnő által képviselt „értékrend” legjobban ott domborodik ki, mikor a szólista kislány a szemére veti, hogy nem engedi énekelni a társait. Itt a tanárnő ideges lesz, majd észbe kap, nyilván beparázik, hogy esetleg a szép hangú lány kilép a kórusból, ezért smúzolni kezd vele, majd jön a lelki terror dumával, hogy „aki akar, kiléphet, de az igazgató úr és a szüleitek nem fognak örülni”. Ez azért is különösen érdekes, mert felmerül a kérdés, rendben van-e, hogy a tanárnő az a példát mutatja a gyerekeknek, hogy tök oké hazudni. Hiszen ő maga is hazudik az igazgatónak és a szülőknek…

Sajnos ez a történet ma is sok iskolában megismétlődik (csak „pepitában”). Nekem az a tapasztalatom, hogy a gyerekek nagyon jó fejek tudnak lenni, és valóban képesek hasonló összefogásra. De a szülők jó része nem. Ahogy az itteni válaszokból is kitűnik, számos opportunista szülő van, akinek nem az a célja, hogy a gyereke megtalálja azt, amiben jó, hanem hogy „betolja” a gyereket mindenáron mindenhová.

Érdekes lenne arról is filmet forgatni, mi történt a kórusfellépés után. Mit reagáltak a szülők arra, hogy a gyerekek összefogtak a tanáruk ellen? Attól tartok, sokan sápítoznának közülük ahelyett, hogy értékelnék, hogy a gyereküknek egészséges erkölcsi érzéke van.

Nem hiszem, hogy itt csak a tanár a hibás. A film elején az igazgató mondja, hogy "mindenkit szivesen látunk a kórusban", nem a tanár. Én úgy éreztem, ez egyfajta igazgatói elvárás a tanár felé, hogy mindenkit vegyen fel, ugyanakkor a kórus sikereivel is az igazgató büszkélkedik. Vagyis az eredményt is elvárja. A tanár itt nemigen tud jól eljárni. A tanárt én ott láttam hibásnak, hogy azt mondja a kislánynak, hogy most tátikázz, de késôbb majd gyakorolunk külön. De aztán nem gyakorolol velük külön, és ez az, ami számomra nem korrekt.

Ugyanakkor az egész film túl nyálas és irreális volt nekem, nagyon kényelmes ponton ér véget. Mert nagyon szép, hogy a gyerekek a versenyen kiálltak a társaikért, de én megnéztem volna a folytatást is, a gyerekek arcát, amikor a szuper kórusuk alulteljesít a versenyen, és nem lesz nyereményutazás. A gyerekek sem hülyék, és a huszonfôs kórusban nem mindenki kebelbarátja mindenkinek. Naívság lenne azt képzelni, hogy nem lesz utána klikkesedés, egyes gyerekek hibáztatása nyíltan, vagy a hátuk mögött sutyorogva, illetve egyesek kiutálása a kórusból.

Ez a film egy utópia, nem lehet a való életre ráhúzni. A valóságban el kell dönteni, hogy hobbiénekelgetünk mindenkivel kézenfogva, vagy eredményt akarunk elérni, akkor viszont hozni kell egy szintet. A kettô együtt nem fog menni.

Engem egyébként az is nagyon érdekelt volna, hogy a fôszereplô tátikázó kislány akkor is olyan lelkesen akart volna-e kórustag lenni, ha az a kórus történetesen nem “országos hírû”, és ha a terembôl kiszûrôdô dal nem tökéletes, hanem itt-ott hamiska...

„A film elején az igazgató mondja, hogy »mindenkit szivesen látunk a kórusban«, nem a tanár. Én úgy éreztem, ez egyfajta igazgatói elvárás a tanár felé, hogy mindenkit vegyen fel, ugyanakkor a kórus sikereivel is az igazgató büszkélkedik.”

Bár nem tudjuk, valóban így van-e (vagy az igazgató igazából csak jóhiszemű és tudatlan), de ha igen, akkor is kérdéses a tanárnő felelőssége. Mert ő a szakember ebben a kérdésben, ő van benne a szituációban, így az ő felelőssége lenne az igazgatónak elmondani a szakmai érveket pro és kontra, vagyis hogy lehet-e „szedett-vedett” gyerekekből díjnyertes kórust csinálni, vagy sem. Vagy arra gondolsz, hogy nem mer ellentmondani az igazgatónak? Hát, erkölcsileg ez is elég aggályos dolog akkor. Ilyen esetben egy gerinces ember elmegy más helyre tanítani, nem a gyerekeket szívatja…

Hogy mi lett a történet vége? Leírok nektek pár verziót. :)

Egy ideális világban: nyernek; a tanárnő ráeszmél, hogy a kórusban a nem annyira kiváló hangú gyerekek hangja nem tűnik ki, így is lehet eredményeket elérni, elnézést kér a gyerekektől, és vígan elutaznak Svédországba. A szülőktől, igazgatótól pironkodva, és hangsúlyozva, hogy ez elsősorban a gyerekek érdeme, bezsebeli a dicséreteket.

A valóságban, ha nyernek: a tanárnő beadja mindenkinek, hogy megjátszott volt a kirohanós jelenete, előre megbeszéték a gyerekekkel azt, hogy feldobják a fellépésüket, majd boldogan elviszi a gyerekeket Svédországba. Fürdik a dicsőségben, amit kizárólag magának tulajdonít, hiszen a tehetségeseket ő tanította meg annyira énekelni, hogy még a bénákat is elviszik a hátukon. Ezután kénytelen hagyni, hogy mindenki énekeljen a kórusban. Nincs „tátikázás”, de előbb-utóbb bevezeti a „piano” éneklést helyette egyeseknek.

A valóságban, ha nem nyernek: a tanárnő és a versenyorientált szülők kiborulnak, bűnbakot keresnek, hiszen kizárt, hogy az ő gyerekük ellent merne mondani magától egy felnőttnek, biztosan rákényszerítette valaki. Mikor kiderül, hogy a legjobb hangú kislány volt a felbujtó, mindenki ledöbben, nem akarják elhinni, hogy „egy ilyen tehetséges gyerek” ilyet tegyen. Így keresnek mást, akit hibáztathatnak, pl. az új kislány remek lesz erre, nem is ismerik, a hangja sem olyan jó – biztos ő tehet mindenről. Uszítják a gyerekeiket otthon, akik között lesz pár, aki hatékonyan szekálja majd a kislányt a kórusvereségért, a tanárok pedig szemet húnynak efölött, hiszen megérdemli, amíg ő nem jött ide, minden rendben volt. A jó hangú kislány és a szülei – akik vélhetően szintén erősebb erkölcsi tartással bírnak – kiállnak az új kislány mellett, de hiába. Végül mindkét kislány távozik az iskolából. A kórusvezető – most már a maradék szülői gárdát a háta mögött tudva – hathatósan tudja sakkban tartani a gyerekeket ezután, így minden visszatér a régi mederbe.