Van a gyerekednek olyan tanítója, aki nem bírja a gyerekedet, és ezt érezteti is? Hogyan kezeled ezt?

Nem nevezem otthon debilnek, soha egy rossz szót nem szólok a tanítókra a gyerek előtt, mert tisztában vagyok vele, hogy a személyes érzéseim ilyen esetben nem tartoznak a gyerekemre.

Sőt, nagyon zavar, hogy idáig fajult a dolog, hogy én ilyesmit érzek egyáltalán. Azért szomorú ez, mert mint írtam, nyitottan, kooperatívan, kedvesen közeledtem felé, kértem a segítségét, kíváncsi voltam a véleményére, szerettem volna, ha a problémákra együtt találunk megoldást. Ám sajnos mindig „visszapantam” róla, bármit kérdeztem/mondtam/kértem.

Persze továbbra sem vagyok a tanerővel sem bunkó, egyrészt, mert azt gondolom, az alapvető tiszteletet mindenkinek meg kell adni, másrészt nem szeretném, hogy a gyereken „csattanjon az ostor”. Csak félek, hogy ez a stílus nem nyilvánul-e meg a gyerekekkel való kommunikációban is – bár attól tartok, ez nem kérdés, hallottam más szülőktől, milyen pikírt stílusban beszél a kicsikkel is.

Szóval, ahogy az egyik hozzászóló írta, kicsit tartok tőle, hogy a gyerekekkel így sikerül megutáltatnia a tantárgyat is, amit tanít…

Arról, hogy velem milyen a tanítónő, azt a gyerek nyilván nem tudja, nem mesélem el neki, hogy „XY néni megint milyen bunkó volt”.

Egyébként nem stresszel jobban ettől a tanítótól sem, mint mástól, bár tavaly párszor megjegyezte, hogy szerinte a tanító nénik nem szeretik őket, és hát nem volt a kedvence az iskolába járás.

Szóval valójában lehet, hogy ő nem veszi le a „fura” stílust, és nem zavarja, hogy Pistikét puszilgatja-ölelgeti a tanító néni, rá meg épp csak odanéz, ha köszön.

Félreértés ne essék, nem szeretném, ha a gyerekemet puszilgatná a tanítónő (úgy vélem, ez intimebb viszonyban normális), bőven elég lenne, ha legalább az első iskolanapon annyit mondana neki, hogy „de megnőttél” vagy mit tudom én, bármit, ami legalább utal arra, hogy érdekli minimálisan ez a gyerek is.

Szülőként rossz látni, hogy ilyen különbségek vannak a gyerekek megítélésében (de hangsúlyozom, nem ő az egyedüli, akivel és akinek a szüleivel így bánik a hölgy).

Szerintem (bár nem vagyok pedagógus), azért buta dolog ez a viselkedésforma, mert ha nem is szeret valaki egy gyereket (és a szüleit), az együttműködő magatartással javulhatna a kapcsolat. Ha egy gyerekhez kedvesen szólna, akkor nyilván az sem azt gondolná, hogy „nem szereti”… ha hozzánk, szülőkhöz normálisan szólna, akkor nyilván én is komolyabban tudnám venni a gyereknek adott fekete pontot mondjuk.

Köszönöm a válaszodat! Nem az osztályfőnöke, de ez egy „iskolaotthonos” osztály, tehát egy tárgyat ő tanít nekik, illetve jobbára ő van velük délután (nincs külön napközis tanár titulus itt, de azért inkább annak felel meg a státusza).

A leírt sirámaimat más szülőkkel szoktam csak megbeszélni, akik többnyire azt mondják, hogy ők úgy tervezik megoldani a problémát, hogy minimálisra szorítják a kommunikációt a hölggyel, illetve a gyereküket minél több délutáni szakkörre íratják be, hogy minél kevesebbet találkozzanak. Ezek nem rossz tippek, nekem mégis rossz érzés, hogy – szerintem igazságtalanul – bekerültünk egy skatulyába.

Tudom, hogy talán egy gyerekét túlféltő, viráglelkű anyának tűnök, és tudom, hogy „mi is így nőttünk fel, mégis ember lett belőlünk”, de sajnos felnőttként és szülőként sokkal rosszabb ilyen helyzetben lenni, mint kiszolgáltatott gyerekként. :)