3 évesnek vennétek ugráló csacsit? Vagy már nem neki való?

16-os vagyok.

3-an voltunk testvérek. Munkaidőn kívül állandóan a szüleinkkel voltunk.

Ahogy csúszni mászni tudtunk, mindig mellettük, bármit csináltak. Még nem tudtam rendesen beszélni, amikor már kalapácsot kaptam, és szöget próbáltam beverni egy fába. Apám állandóan bütykölt valamit, én meg ki nem hagytam volna, hogy utánozzam. Ahogy járni tudtam, feladatom is volt, nekem kellett az odakészített kaját beleönteni a tyúkok edényébe, és vizet adni nekik. Minden este meseolvasás, apám és anyám felváltva olvastak. Általános iskolában mindannyiunkat minden este kikérdeztek, nem volt olyan, hogy felkészületlenül mentünk volna iskolába. Meg is volt az eredménye, mindhárman 5-ös tanulók voltunk. És mégis minden elkészült, főzés, mosás, kerti munka.

Én is követtem ezt a két gyerekemmel. Amíg kicsik voltak, meseolvasás minden este, közös programok, állandóan körülöttünk voltak, nagyon szeretek segíteni, ami eleinte inkább akadályozás volt, de nem szóltunk érte, inkább megmutattuk, hogyan kell jól csinálni. TV nézés csak különleges alkalmakkor, ajándékként, amikor valamivel kiérdemelték. Igaz, mi se sokat TV-ztünk, az már nem fért bele, meg fontosabbnak találtuk a gyerekekkel lenni. Alsó osztályokban napi, de még a gimnáziumban is véletlenszerű kikérdezés, ellenőrzés. És természetesen ahogy ügyesedtek, egyre nagyobb részt kaptak ők is a napi teendőkből, amit önállóan kellett elvégezniük. <Például a fiam napi feladata volt 12 éves korától kezdve befűteni a cserépkályhába, amikor hazaért az iskolából.>

Meg is lett az eredménye, mindketten jó tanulók voltak, az egyetem után megszerezték a doktori fokozatot is. És mi is dolgoztunk, főztünk, mostunk rájuk, műveltük a kertet, a feleségemmel megosztva minden munkát. Belefért az időnkbe, mert akartuk, hogy beleférjen.

Aki arra hivatkozik, hogy nem jut elég ideje a gyerekekre, az valamit nagyon rosszul csinál, vagy nem is akar igazán velük lenni, velük foglalkozni.