Nagymama elviheti engedély nélkül a gyermeket sétálni?

Két aspektusa van a történetnek, ami igazán bosszant: egyrészt, hogy megegyeztünk, hogy az udvarra mennek, másrészt, hogy korábban meg lett mondva neki, ne vigye ki az utcára.

Egyébként azért is mentem ki, mert hallottam, hogy a gyerek kint nyüglődik - szóval nem hinném, hogy tetszett neki, hogy sétálgattak -, csak mire kiértem, már nem a ház előtt voltak, hanem az utca végén.

Egyébként ez, hogy felnevelt egy gyereket... Igen, harminc évvel ezelőtt. Azóta kicsit más világ van. Az az út, amellett sétáltak, a férjem ennyi idős korában le sem volt aszfaltozva. Most a legforgalmasabb út. És nem anyósban nem bízom, hanem a gyerekben - őt pedig ismerem annyira, hogy tudjam, ha nem jó neki valami, akkor képes kitépni magát a szorításból, és elszaladni.

Csak pár másodperc, míg megtörténik a baj. Az viszont nem került volna anyósnak semmibe, ha csak az udvaron motoroznak.

Egyébként az apja a gyereknek szintén kint volt az udvaron, de anyós neki sem szólt, hogy elviszi a lányunkat.

Kedves utolsó! Az biztos, hogy makacs az anyósom :D Bár szerintem azért vitte el, mert nyűgös volt a gyerek - persze, éhes volt, és a délutáni alvást is kihagyta -, és így akarta lekötni a figyelmét.

De amúgy, ha a szülők nem engednek valamit, miért nem lehet tiszteletben tartani a döntésüket?

Annó, mikor a férjemmel járni kezdtünk - ő 18 volt, én 19 - MINDEN NAP hívta őt anyós, hogy hol van, mit csinál (értsd: velem van-e), mikor jön haza. De ha én nem találom a gyerekemet, és merek szólni, hogy ne vigye őt el kérdés nélkül, akkor még ő sértődik meg.

Egyébként megmondta, hogy akkor ne menjünk többet, és vigyük el a gyerek játékait is, ő nem vigyáz többet a lányunkra. És nem, nem kiabáltam le a fejét, még csak fel sem emeltem a hangom. De hát nem én veszítek vele, ha nem látogatjuk, saját magát bünteti.