Van olyan anyuka az ismeretségi körötökben, aki esetleg "megharagudott" vagy "megutálta" volna gyermekét azért, mert rossz élmény volt a szülés, nagyon sokat sírt babakorában vagy nagyon hisztis, akaratos?

A szülés utáni trauma meg depresszio pont arrol szol,hogy nem tudsz ép ésszel gondolkodni a fájdalom,stressz vagy kialvatlanság miatt. Nekem volt,hogy hetekig-hónapokig csak arra gondoltam,mennyire utalok anya lenni. De ez akkor volt,mikor alig aludtam, mindenem fajt. Szerintem ez normalis, az a nem normalis,ha tul sokaig tart.

De amúgy eleve az a helyzet,hogy a gyermeked iránti szeretet sem mindig egyből jön. Ez az egész sokkal összetettebb érzés,mint a szeretet-utálat. Nyilván amikor hetekig nem alszol egy vöröslő fejű ordító csecsemő mellett, nem feltétlen érzed azt,hogy szereted. De azt sem,hogy utálod őt. Vagy mondjuk azt érzed,hogy utálod,de közben nyilván a helyzetet utálod, nem a személyét.

Nem rá haragudtam, hisz nem ő kérte az életét, hanem magamra, amiért nem tudom uralni a helyzetet és a helyzetre, amiért olyan amilyen. Aztán ahogy rájöttem, hogy nem csak nem lehet, nem is kell uralni a helyzetet, illetve megérkezett végre a kötődés, úgy elmúlt ez az érzés. Épeszűnek tartom magam, de én azok közé tartozom, akik nehezebben viselték az első időszakot, az átállást, a nagybetűs szülővé válást. Ez van. Emiatt nem érzem magam sz*rnak.

Én a fiam iránt nem éreztem sose gyűlöletet, de a kialakult helyzet iránt annál inkább. Nem aludtam szinte semmit, hónapokig, fizikailag, mentálisan mindenhogy kikészültem, rettenetesen sok teendő volt, egy egyfolytában zokogó babával, és mindenki csak azt nyomta az arcomba, hogy ugye milyen jó, élvezzem ki, mert ezután csak rosszabb lesz meg nehezebb. Na ez pl nem segített, és akkor még nem is tudtam, hogy nem is igaz, az én fiammal csak könnyebb lett, és csak jobb. Tehát épeszű emberként sem könnyű egy ilyen helyzet, és nem lehet rá felkészülni, mert nem tudhatod, neked mit dob a gép majd. A kötődést meg nem segíti sem az alváshiány, se a jó szándékúnak álcázott, kárörvendő okoskodások sem, vagy a nyílt ítélkezés.

A harmadik héten volt egy borzalmas esténk. Nonstop üvöltött a gyerek éjszaka. Egyedül voltam vele pont. Semmi nem segített, már én is sírtam. Fáradt voltam, fájt a császár sebem, ahogy a küzdő, magát feszítő gyereket próbáltam ringatni, a mellkasomat szétkarmolta és szétrúgta a hasam mikor etetni próbáltam.. Ki voltam teljesen.. Volt egy pont mikor csak próbáltam beletuszkolni a cumit a szájába, hogy 3 másodpercre csend legyen nèztem ahogy üvölt és akkor átfutott az agyamon, hogy csak vissza akarom kapni az életem és újra kettesben lenni és hozzábújni a férjemhez. Aztán persze elnyugodott a baba és én semmiért nem adnám.. viszont egyre többször gondolkodom rajta kell e második.. ha nem, akkor emiatt az időszak miatt nem.. nem a szülés miatt..pedig elég traumatikus vajúdás volt majd sürgősségi császár..