Mit jelent, hogy ép értelmű autista? Vannak fura dolgai a gyereknek, de tud tanulni integrált iskolában és felnőttként boldogul, megállja a helyét? Csak mert a gyerekem erre gyanús.

Nálam speciel az ép értelem annyiban merül ki, hogy nem szorultam arra, hogy speciális intézménybe kelljen járnom. Egyébként nálam kicsit későn vették észre, valamikor 10 éves korom körül, szóval a lehetséges fejlesztés kiskorban az kimaradt. Ezeken a szakszolgálatos teszteken már nem emlékszem a pontosan mi jött ki, de elvileg valami kiemelkedően magas eredményt volt. A tanulmányaim során nem okozott gondot az autizmusom. Ami gondot okoz nekem, hogy bizonyos fizikai ingerek kiakasztanak, ez huszonéves korom óta nem feltűnő, tehát nem kezdek bele több órás sírásba, ha valaki mondjuk szó nélkül leszed rólam egy szöszt. A villogó fényekre, hangos zajokat, kb ami egy buliban előfordulhat, néha pánikroham jellegű reakciót produkálok, főleg inkább annak a fizikai tüneteit. Illetve hajlamos vagyok egy-egy témára ráfixálódni, és csak arra koncentrálni.

Na meg a kommunikációs nehézségek. Meg lehet tanulni valamennyire a "normális" érzelmi reakciókat, azokat értelmezni, és a megfelelőt produkálni, valamennyire megy is, de be-be csúszik, hogy valamit félreértek, rosszul kezelek. Például én nem tudom kitalálni, hogy mit akar hallani a másik ember tőlem. De akkor sem, ha állítólag teljesen egyértelmű. Például volt olyan, hogy gimnáziumban egy tanárom valamin kiborult az osztály előtt, és kiabált, és arról beszélt, hogy neki vannak mentális gondjai, depressziós, mégis el tudja látni a feladatát, törekszik arra, hogy ne látszódjon, hogy baj van. Majd nagy kiabálásában megkérdezte tőlem (mint random első sorban ülő személytől, tehát nem az állapotom miatt), hogy látszik-e rajta, hogy mentálisan nincs rendben. Én meg tudtam, hogy itt nem az őszinte véleményem érdekli, már itt voltam olyan szinten, hogy eddig eljussak az értelmezésemben, de a fejemben ez a kiabálós szentbeszéd úgy futott le, hogy ő azt akarja hallani, hogy "igen, látszik", mert abból majd vissza tud térni arra, hogy igen, ő igyekszik. Szóval én közöltem vele, hogy igen, látszik, hogy gondjai vannak. És gondolom titeket nem fog meglepni, hogy ha azt mondom, hogy NEM ezt akarta hallani. És ha ez még nem lenne elég, annyira meglepődött ezen a tanárom, hogy visszakérdezett, hogy mégis miből vettem ezt észre, én meg hát teljes nyugalommal közöltem vele, hogy hát most tartott róla egy pár perces monológot, meg órán vannak olyan megjegyzései, hogy kiveszi esténként a zárból a kulcsot, arra az esetre, hogy ha meghalna, akkor könnyen megtalálják. És én tökre nem értettem, hogy miért néz rám mindenki más tök rémülten, beleértve a csoporttársaimat, a másik tanárt, aki éppen a gyakorlatát töltötte ott. (Nem kerültem bajba)

De például nehezen tudok hosszútávú barátságot fenntartani, rendszerint csak addig működnek aránylag normálisan, amíg összeköt minket valami, például a tanulmányok. Nem tudom, hogy ha sokat keresem a másikat, az mikortól irritáló, így mindig hagyom, hogy a legtöbb esetben a másik keressen, amiből meg az lesz, hogy egyoldalúnak érzékeli, és megszakad az egész.

Mostanában nem is erőltetem az új barátok megismerését, nem kezdeményezek, inkább hagyom, hogy mások találjanak meg, pedig amúgy nem mondaanám kifejezetten introvertáltnak magamat. Épp ellenkezőleg, csak nem tudom hogy "kell" barátkozni, így hagyom, hogy mások tegyék meg az első lépést. Csak ezek többnyire az egyetemi csoporttársaim, és sajnos sok az olyan, aki érdekből akar barátkozni, hogy legyen kitől jegyzetet kérni, stb. A nagyon átlátszóakat könnyű szűrni, a többség szerencsére ilyen. Viszont a nálam jobban teljesítő csoporttársaimmal kapcsolatosan, illetve innen-onnan (koli, ismerősökön keresztül) megismert, még csak nem is ugyanezen a karon tanulókról el nem tudom képzelni, hogy mi okuk van velem barátkozni. Klasszikus értelemben vett érdek tuti, hogy nem, szóval többnyire el nem tudom képzelni, hogy miért kedvelnek. Mármint meghallgatok másokat, lehet velem beszélgetni, néha félre is megy a kommunikáció, lehet velem közös programokat csinálni, de nem hiszem, hogy érzelmileg kielégítő barát lennék. Többnyire ordít, hogy a reakcióm valami sablon alapján létrehozott valami, vígaszt nyújtani nem tudok, nekem többnyire egészen más elképzelésem van arról, hogy mi az, amit nekem mondanom kell, ha azt akarom, hogy jobban érezze magát, mint az, amitől tényleg jobban érezné magát, nem jól használom a szemkontaktust, ami pont az ismeretség elején sugallhatja azt, hogy folyamatosan hazudok, mert nem nézek a másik szemébe, vagy éppen folyamatosan bámulom a másik szemét, ami tolakodó, időszakosan undort érzek az öleléstől, amikor nem, akkor meg mások számára kínosan hosszúra húzom a dolgot. Ráadásul mivel nem tudom felmérni, hogy mikortól idegesítő, ha én keresem a másikat, DE tudom, hogy ő ezt nem fogja megmondani nekem, mert ő úgy gondolja, hogy azzal megbántana, így én nem feltétlenül keresem eleget, így hajlamos vagyok azt éreztetni a másikkal, hogy ő nem olyan fontos nekem.

"Egyébként nálam kicsit későn vették észre, valamikor 10 éves korom körül, szóval a lehetséges fejlesztés kiskorban az kimaradt."

A fejlesztés csak legenda, szóval nem maradtál le semmiről.

Vagy ha létezik is, szerintem nagyon-nagyon kevés ember ért hozzá ebben az országban.

Az én fiam adhd-s, de vannak neki pervazív zavarra utaló dolgai is, de végül nem kértük a diagnózist. Viszont az óvodában ennek ellenére autista szakos gyógypedagógust hívtak neki. Pontosan ugyanazt csinálta, mint akármelyik másik gyógypedagógus. Én mondtam neki, hogy a kommunikációt kéne fejleszteni, meg a dühkezelést. Erre közölte velem, hogy azt ő nem tudja, mert ahhoz csoportos szituáció kellene, erre vannak az óvónők. Akiknek persze fogalmuk sem volt, hogy mit is kéne csinálni. Szóval a szokásos poroszos módszerek: kiállítás, megszégyenítés, sarokba állítás, hegyibeszéd, na meg a szülő terrorizálása ment.

Persze a gyógypedagógus a képembe vágta, hogy jó lenne már, ha elfogadnám a tényt, hogy a fiam autista. De autista szakos létére képtelen volt fejleszteni rajta azt, amit igazán kellett volna.

Pedig egyébként a Vadaskertnek vannak kiadványai, pl. az Ötven, ami tanít kommunikációt is, de nem tudom, hogy létezik-e olyan pedagógus az országban, aki tudja, hogy hogy kell használni azt a könyvet.

Utolsó, ezt nem lehet megtanítani nekik, mert idegrendszeri probléma miatt nem képesek szabályozni magukat, azt meg kívülről nem tudod befolyásolni, így hiába tanítasz neki légzőgyakorlatot, nem fogja tudni alkalmazni feszült helyzetben. Ha csak minimális dühkezelési gondja van, akkor fogja tudni alkalmazni, de az enyém érzelemvezérelt alkat, esélye nincs gondolkozni közben, mindig csak utána esik le neki..

A mi csoportos fejlesztésünkön TÁRSASOZNAK, minden egyes órán. És az érzéseikről beszélgetnek, összegyűjtenek valami ki mi miatt hogyan érzi magát ma. És el is ment 35 perc. Ez kész vicc. Akinek komolyabb baja van, azon tudnak segíteni, a többieken nem. Ja nekem is mondták, hogy a gyerek nem empatikus a társaival, de a többi feldönti a társastáblát, leveri direkt a bábukat, azt mondják neki hogy:gci, ha nyer, meg elvágná a torkát, vagy az egyik gyerek nem is nagyon tud összerakni egy mondatot, de beszélgessen vele. Nem hiszem hogy egy átlagos gyerek a zárt osztály szinten normális tudna maradni heti kétszer és nem is kellene elvárni az ilyesmit, ez még felnőtteknek is megterhelő, nemhogy egy 8 évesnek. Az enyém sír könyveken, filmeken 2 éves kora óta és kiáll másokért, és még neki nincs empátiája. NAGYON csúnya. Van neki, csak nem bírja a szélsőséges dolgokat, embereket.