Az 1990-es évtizedben a beteg sérült gyerekeket hogy kezelték de még a 2000-es években is!?

Ha csak a "kicsit" "más" gyerekekre gondolsz: adhd, enyhén érintett autista, "sima" figyelemzavar, egyéb tanulási akadályoztatottság (disz...stb)...stb.

Diagnózis nem nagyon volt, legalábbis nem differenciált, többségüket elkönyvelték hülye gyerekeknek. Vagy addig buktatták míg ki nem esett végleg, vagy a sok ismétlés elég volt hogy tovább jusson. Nem nagyon könnyítették meg.

Jobb esetben mentek a kisegítőbe, ha volt az iskolában. Ez kis létszámú osztály volt, ahol őszintén fogalmam sincs, hogy mi folyt azon túl, hogy a nehezen tanulókat átrakták az eredeti osztályukból oda. Olyan mint érzékenyítés nem létezett. A tanárok maguk is a hülyék osztályának nevezték. Szó se volt arról, hogy ők is olyanok lennének, mint a többi, csak több segítségre van szükségük.

Nagyon örülök, hogy nem akkor voltam kisgyerekes szülő, mert akkor az ép értelmű, memoritereket pikk-pakk bevágó, jó matekos auti kislányom is ott kötött volna ki a szocializációban mutatott gyengeségei miatt és esélye se lett volna a képességeinek megfelelő oktatásban részesülni.

Egyébként nagyon látszik a mai szülő generáción, hogy a mi gyerekkorunkban ennyire rosszul kezelték. Többségük 0 empátiát mutat a gyengébbek, elesettebbek iránt, és csak a kirekesztés jut eszébe, mint megoldás.

Ezzel szemben a mi gyerekeink már kicsit máshogy nőnek fel.

Attól függ mennyire sérült gyerekekről van szó. Nem integrált, szegregált osztályok, szegregált intézmények voltak, nagyrészük ma is létezik.

Akik manapság btmn diagnózist kaptak ők voltak akik a kisegítő osztályba jártak. Ugyanazt tanulták, mint mi a normál osztályban, ugyanazokból a könyvekből, csak sokszor lassabban, a nehezebb feladatok nem jutottak el. Napköziben együtt voltunk velük.

Szegregált iskolába jártak a mai sni-sek. A súlyosabb, nem integrálható esetekben ez ma is pontosan így van, ott nem sima tanító vegzettseggel rendelkezők, hanem gyógypedagógusok tanítanak. Annyi a különbség hogy akkor nem válogattak, aki "buta" volt, "fogyatékos volt", az ment a "gyogyóba". Egy kerekesszékes se járhatott rendes iskolába, hiába volt ép elméjű. Manapság a jól funkcionáló sajátos nevelési igényű gyerekeket próbálják integrálni, ez nyilván nekik jó, de a többi ép gyermeknek lehet hátrány.

Én a 90-es években jártam iskolába, és fölöttünk két évvel például járt egy hallássérült lány integráltan, normál osztályba. Hallókészülékkel jól hallott, persze szájról is olvasva. Nyilván egyszer-kétszer akadt problémája emiatt, de mivel mindenki tudta, hogy nagyothalló, tudtuk kezelni a helyzetet. Diszlexiások, diszkalkuliások is simán jártak integráltan. Első-másodikban volt diszlexia osztály a sulinkban, utána őket szétosztották a többi osztály között.

Egyes tanárok nálunk is degradálóan beszéltek a kisegítőről (az egy másik iskola volt). Az egyik tanár folyton úgy szólta le, aki nem tetszett neki, hogy "majd mehetsz az XY utcába" (ahol a kisegítő volt).

Én felnőve sokat gondolkoztam rajta, hogy vannak olyan dolgaim, amikkel most lehet autistának/szenzorosnak lennék bélyegezve pl címkék a ruhában mindig zavartak - most is utálom -, bizonyos fajta ételek állaga, vagy ahogy a húst felvágják, nem volt mindegy, utálom a hangzavart, sorba rendezek szín szerint bármit, ha elbambulok (pl várótermekben az ingyen cukorkákat abból a bödönből) és mai napig nehezemre esik rengeteg szituációban felmérni más emberek érzéseit, pedig igyekszem.

De engem sose vizsgáltak, tanulással nem volt problémám, az egyéb dolgaimmal meg nem foglalkoztak. Szerintem ha van is valami zavarom, az régen még elment simán radar alatt, ha be tudtam magam szuszakolni valahogy a tömegbe. (90-es években voltam gyerek)

90es éveket rengeteg gyerek megúszta, nem csak a tanulási zavarosak, de a magatartásproblémások is, akik azt hitték mindenki velük szívózik, és ők csak áldozatok, még sem tudtak 2-3 suliba sem normálisan beilleszkedni. Most ők is egymibe járnának vagy magántanulók lennének. A mi sulinkban volt matekból felmentett, meg egy rakás rossz tanuló és a rosszul viselkedő gyerekek közül kerültek ki a rossz tanulók(majdnem mind).

Semmit nem tudtunk róluk, csak hogy buták és rosszak de az osztályban voltak. Nálunk is volt "gyógyó", ami szitokszó volt, oda kerültek a látványosan sérültek, akiknek csak kisebb gondjuk volt, megúszták. Emlékszem az egyik fiú aki csúfolt egyszer vagy egy hónapig nem jött be, majd mikor visszajött mondta, hogy "javítóintézetben volt" de nem nagyon hittem akkor sem, talán pszichiátrián vagy ilyesmin lehetett, talán szedett ritalint is, az biztos, hogy utána sokkal jobban viselkedett és jobban tanult.

Tesóm pl magántanuló volt, több sulit megjárt, bukott is, szüleim úgy tettek mintha minden oké lenne vele, de azért jól elverték sokszor, dehát visszagondolva én is megőrültem volna tőle, még tesóként is nehéz volt elviselni, nem értett semmiből, sosem tudta hol a határ, nem reagált arra ha kinéztük és erőszakos volt ép értelem mellett. Nyilván sulit sem véletlen kellett váltania többször.

A 90es években még meg lehetett úszni a dolgokat, a diagnosztizálósdi 2010 körül kezdődött, gondolom a net és az információk terjedésével. Nekem gimiben volt olyan osztálytársam, aki nem tudom hogy került be, meg volt másik osztálytárs is, aki pl adhds volt, de nem tudtuk. Nekem olyan, mintha 2000-2010 között kezdődött volna a diagnosztizálósdi, aztán jöttek a felmentések matekból, meg kezdtük észrevenni, hogy mások nem kapnak egyest nyilvánvalóan egyes dolgozatra.

Egyébként a cetliket majdnem mindenki ruhájából kivágták annakidején, mert sokkal rosszabb anyagból készültek, mint a mostaniak. Szerezz elő egy régi ruhát, ilyen vágósabb keményebb anyagú cetli van benne, nem olyan, mint a mai selymes. Emlékszem ki is lehetett tépni, nem kellett vágni, mert akkor éles maradt a széle. A mostanikat esélyed sincs kitépni, olyan selymes és nehezen szakadnak:) Szóval ezt ne könyveld el szenzoros tünetnek. Manapság csak a nagyon olcsó, rossz minőségű secondhand cuccokban találni rossz cetlit, a normális ruhákban már selymes. A hangzavart mindenki utálta, olyan volt, mint buliban beszélgetni, mondjuk engem csak órán zavart, mert a tanart akartam volna hallani, az érzéseket meg nem mindenki tudja mindig átlag embernél sem, a legtöbben magunkkal vagyunk elfoglalva, fontosabbak a mi érzéseink, mint a másiké, főlek konfliktusnál. Nagyon sok az ilyenek miatt a túldiagnosztizálás, régen meg alul volt diagnosztizálva. Én egy rakás szülővel beszélek a játszón, és látom mennyi mindent túlreagálnak.. a gyereke nem is hisztizik és úgy viselkedik vele, mintha hisztizne csak mert csendesen nemet mondott. Magukat megfigyelve pedig a legkevésbé megbízhatóak az emberek, arról nem is beszélve, hogy akivel baj van, az általában nem érzi, mert nincs rá képessége, hanem azt hiszi mindig csak áldozat, mindenki más rosszul dönt körülötte, félreérti vagy hülye és nem tudja miért van ez, hogy csak ő értelmes és mások nem úgy látják a dolgokat. Na őket kellene diagnosztizálni, ők veszélyesek is.

Igen ,èn is rettegek,hogy a fiúnk címkèt kap.

Csak igazából nem lenne segítség neki,csak egy plusz akadály az iskola szempontból.

Ha rajtunk múlik megpróbáljuk a diagnózist elkerülni.

Vannak nehézségek de dolgozunk rajta.