Ti mindent megkérdeztek először a párotoktól, ami a gyerekkel kapcsolatos?

Én nem kérdezem meg,és az apja sem engem,csak ha nagyobb dologról van szó. Ilyen nézhet e TV-ét és hasonló dolgokat nem.

Nálunk amúgy is én vagyok a főnök!:)))

De így van.

Mi a gyerek jelenléte nélkül megbeszéljük a sarkalatos pontokat és egyöntetű véleménnyel állunk elé. Még nem beszél ilyen szinten, de a férjem is tudja hogy mit ehet, mikor tehet meg a kicsi dolgokat és nem dönt másképp adott szituban.

Nincs jó zsaru rossz zsaru nálunk, van amit mindketten engedünk és van amit egyikünk sem és tudjuk melyik szituációban melyik a helyes válasz rá. Ha nézeteltérésünk van ilyen dolgokban (pl szerintem ugrálhat az ágyon, mert most gyerek, szerinte meg nem), nem a gyerek előtt rendezzük.

Ősszel lesz 4 a lány és akkor lesz 2,5 a fiú. Nálunk úgy alakult, hogy mivel amúgy minden sarkalatos dologban egységfrontot képviselünk a férjemmel, ezért nem küldözgetjük ide-oda a gyereket, hogy a másik szülő vajon mit szól, megengedi-e. Úgyis tudjuk, hogy mit lehet és mit nem. Persze előfordul, hogy olyan szitu van, hogy az egyik vagy másik szülő bizonytalan pl hogy mondjuk belefér-e még egy mese olvasása lefekvés előtt, vagy megkaphatja-e a beígért finomságot pedig nem az egész adag vacsi fogyott el, vagy egyszerűen nem akar egyedül negatív döntést hozni és olyankor megkérdezi a másikat. De ezt azért más dolog, mert egyrészt nem állandó jellegű ami alárendeltséget/döntésképtelenséget stb mutatna, nem csak az egyik fél teszi ezt hanem mindkét szülőnél van rá néha példa, másfelől nem a gyereket szólítja meg a kivitelezéssel hogy ő menjen és kérdezzen, hanem konkrétan a másik szülőt szólítva meg úgymond megbeszélik a gyerek feje felett, hogy mi legyen.

Ismerek olyan családokat, ahol kifejezetten az egyik vagy a másik szülő a főnök és pont úgy van minden, ahogy a példádban is írtad a kérdésben, hogy egyvalaki dönt mindenben. Ezzel a modellel az a probléma, hogy egyrészt nem mindenki alkalmas a szigorú alá-fölérendeltségi viszonyban élésre ami különösen kamaszkorban sok galibát okozhat, másfelől meg az alárendelt szülő könnyen perifériára szorulhat ha erősebb természetű a gyerek, nem fogja maga fölé tartozónak elismerni, vagy az alárendelt szülő eleve nem is harcol majd ezért. És akkor jön a kutyát csóválja a farok effekt, főleg ,ha a Nagyfőnök nincs színen. És hozzátatozik még, hogy ha a gyerek egyéniségéből eredendően erre hajlamos, akkor ő maga is könnyebben válik zsarnokká, hisz azt tapasztalja és arra szocializálódik, hogy egyvalaki irányít...

Ilyen apróságokban nem szoktuk. Aztán fordult a kocka, mert a férjem elköltözött. Azóta ha jön, akkor bizony sokszor vannak kérdései, hiszen nem ő neveli napi szinten, sok olyan van, amit nem tud. A főnök meg egyértelműen én vagyok. :)

De a nagyobb dolgokat mindig megbeszéljük most is, hiszen ő az apja, azért van beleszólása.

A nagyobb, komolyabb döntéseket megbeszéljük - de már jó előre, kettesben, így a gyereknek ugyanazt mondjuk. De nem fogom az apjához küldeni egy szelet csoki miatt, ahogy ő se hozzám - ez nem az a kategória szerintem. Ami szabály nálunk, hogy ha az egyikünk valamit mond a gyereknek, akkor a másik nem fogja az ellenkezőjét mondani, vagyis nem beszélünk egymás ellen.

Azt pedig végképp nem vezetjük be, hogy kérdezze meg mindkettőnket külön-külön - így arra is rávezetnénk, hogyan lehet kijátszani a szülőket egymás ellen, az pedig nem túl nyerő.

A gyerekeink napjaik nagyobb részét velem töltik, logikusan, hiszen én vagyok velük itthon. Szép is lenne, ha fel kéne hívni apát telefonon, nézhet-e mesét a gyerek.... :-)))

Nem. Nagyrészt én döntök, de azért mert én vagyok itthon velük 80%ban. A nagy dolgokat természetesen megbeszéljük a férjemmel de ez hogy most akkor léphet e kettőt jobbra vagy egyet balra (sarkítok) iszonyú túlzásnak tartom.

Van egy ismerősünk aki erre kifejezetten rámegy hogy a kislánynak és a kisfiúnak is mindig mindent apától kell megkérdeznie ha otthon van apa ha nincs...

Pl. a játszótérre szeretne menni hazafelé és akkor ezt mondja a kislánynak, majd megkérdezzük apát délután és lejöttök együtt...holott a kislány AKKOR OTT szeretne játszózni hiszen ott vannak a kis barátai épp (már ha megengedik szegénynek hogy csak úgy önállóan barátkozzon).

A csajszin is azt látom, hogy direkt erősít rá erre az apa a nagy és erős és ő a főnök a családban dologra.

Nem tudom hogy azért mert ez az ő szükséglete vagy pedig érzi hogy a férjének van ilyen megalomániája...

Nem, egyedül is el tudjuk dönteni, mit engedjünk meg. 3,5 év elteltével már kialakult a nevelési stílusunk, a szokásaink, Apa tudja, hogy én mihez ragaszkodom, mit mikor lehet és mikor nem, és én is tudom, neki mik a háklijai. Így aztán egységes álláspontot igyekszünk képviselni, de nincs ebben semmi erőltetett, ez így magától kialakult. Azért amit egyikünk megenged, azt a másik nem szokta visszaszívni vagy ilyesmi, akkor inkább megbeszéljük, hogy legközelebb ne így.

AKi az általad leírtak szerint jár el, az mit csinál, ha apa nincs ott?