Mi lehet az igazság a beszoktatással kapcsolatban?

Szerintem ezt is túlbonyolítja mindenki. Hát nem könnyebb a gyereknek is és a szülőnek is ha sírás nélkül, gördülékenyen megy a beszokás?

Ha sír, azzal csak idegesebb a szülő is, egész nap stressz van benne, vajon mit csinálhat. A gyereknek sem jó ha szenved és sír. Miért lenne jó? Miért kell egyből elméletet gyártani, hogy ezért meg azért jó ha sír?

Az én gyerekem is sírt az első héten, hát nem volt jó érzés, sokkal jobban örültem volna neki ha megússzuk minden gond nélkül, függetlenül mindenféle anyai érzésektől és kötődésektől.

egyszer valamelyik idióta pszichológus leírta, hogy a gyereknél az agresszió és az anyához való nem megfelelő kötődés jele, hogy nem sír a gyerek a beszoktatáskor. Most ettől, az összes szülő akinek sír a gyereke azt hiszi, hogy mindent a lehető legjobban csinált a nevelésben, mert kötődik a gyerek, akinek nem sír a gyereke, meg azt hiszi, hogy mindent elrontott, mert a gyerek nem kötődik...

legszívesebben sarokba állítanám azt a pszichológust, aki ezt leírta. Félreérti mindenki!! Az, hogy egy gyerek nem sír annak is lehet a jele, hogy kiválóan szocializálódott, megfelelően lett nevelve ami a társas érintekézéseket érinti, ellenben az ha sír, jelentheti ennek az ellenkeződéjét is.

Csak ebből, hogy sír vagy sem a gyereke a beszoktatáskor, ne vonjon le messze menő következtetéseket, mert jóval összetettebb a dolog.

Igen, kicsit keveredik a szezon a fazonnal:).

Itt a kötődéselméletekről van szó, és az azzal kapcsolatos vizsgálatokról, ha elolvasod a linkelt cikkeket, segíteni fog a téma megértésében:):

"biztonságos kötődés

Ainsworthék feltételezték, hogy az Idegen Helyzet Teszt során a gyermekek anyjuk jelenlétében bátran indulnak el felfedezni a szobában található játékokat, míg az anya távozásakor a nyugtalanság jeleit mutatják és visszatérésükig nem is találnak vigaszt sem a játékokban, sem az idegen személy társaságában. A gyermekek nagyobb részénél így is történt, őket nevezték biztonságosan kötődő gyermekeknek, hiszen a kötődési rendszer ezekben az esetekben jól működik, a gyermek nem tolerálja a egyedüllétet idegen helyen és hangot ad kétségbeesésének. Itt hangsúlyozni szeretném, hogy annak a kisgyermeknek a reakciója, aki anyja - akár pár perces - távozása miatt sírni kezd teljesen egészséges, sőt kívánatos. Ennek a reakciónak örülni kell, az édesanya megnyugodhat afelől, hogy gyermeke úgy tekint rá, mint biztonságot sugárzó bázisra, kapcsolatuk a lehető legjobb úton halad. Egy másik fontos motívum ugyancsak felmerül itt: az idegen személy nem képes megnyugtatni a gyermeket. Ez szintén a biztonságos kötődés egyik fontos ismérve. Ha most végiggondoljuk a kötődéselméletet, annak evolúciós vonatkozásait, máris világossá válik mennyire „jól működik” gyermekünk egy ilyen helyzetben: az éppen járni tanuló 12 hónapos gyermek nem fogadhatja el egy idegen kar ölelését anyja helyett, hiszen nem tudhatja kié az a kar, hová viszi őt stb. "

idézet innen: [link]

"... biztonságos kötődést, ami aztán segít aztán a növekvő gyereknek, hogy a világot az otthonának érezze, egy biztonságot adó helynek lássa, ahol neki helye van, ahol vágyai teljesülnek, ahol őt szeretik, és ahol a dolgok alapvetően rendben vannak. A világban otthon lenni – nagy anyai ajándék."

idézet innen: [link]

Ranschburg szerint a bizonytalan kötődésnek az a jele, hogy a gyerek nem sír, nem bánkódik a szülő után, ÉS nem örül, amikor érte mennek. Szóval azért valamilyen formában meg kell mutatkoznia a gyerek viselkedésében, hogy hiányzik/hiányzott neki az anyukája, apukája, nem mindegy neki, hogy ott vannak-e vagy sem.

Nagyon le szokták ezt a dolgot egyszerűsíteni, sok önmagában bizonytalan szülő azt próbálja bizonygatni, hogy az ő gyereke a normális, akár azon az áron is, hogy ezzel a többit kvázi elbaltázottnak minősíti. Sose értettem, mi ebben a pláne, szerintem nem is fogom megérteni.

Azért azt egy szülő általában érzi, hogy a gyerek kötődik-e hozzá vagy sem. Aki emiatt aggódik, szerintem már több mint valószínű, hogy törődik annyira a gyerekével, hogy a kötődés ki tudta alakítani.

Nekem a második kislányom volt bölcsis. Soha nem sírt, szerette kezdettől. Hozzá kell tennem, hogy SZUPER gondozónője volt, akivel jól megtalálták a hangot.

Ezt szeretjük "kihagyni" ennek a kérdésnek a megtárgyalásánál, pedig irtó fontos, a megfelelő pedagógus sokat javíthat, a nem megfelelő pedig ronthat a gyerek első élményein.

Szóval kislányom szívesen ment be a bölcsibe (voltak rosszabb napjai is, amikor "rá kellett beszélni"), amikor érte mentem, rohant a nyakamba, és amikor eltelt pár hónap, akkor meg amikor megérkeztünk, a gondozónénihez rohant puszit adni.

A kis könyvébe az volt beírva, hogy a leggördülékenyebb beszokás az övé volt, és hogy látszik a szoros kapcsolat a szülőkkel. (Amikor apa ment érte, akkor is rohant a nyakába)

Ő egy tényleg nagyon nyitott és alkalmazkodó kislány. A másik gyerekemmel nehezebb volt, viszont amikor beszokott, onnantól nagyon szerette/szereti.

Kisfiam 2 évesen,most szeptemberben lett bölcsis.Beszoktatás alatt a többi szülő irigykedve nézte,hogy én ülök a sarokban és a fiam gond nélkül elvan bárkivel.Egy hét után reggel bement és örült amikor délután mentem érte.Semmi sírás:-)) Aztán fordult a kocka.Az elmúlt héten minden reggel le kellett szedni a karjait a nyakamból és olyan vergődést és sírást rendezett hogy majd megszakadt a szívem érte:-((

Azt gondolom,hogy minden gyerek más és fölösleges ezt vagy azt ráhúzni mint sablont mert hiszen nem lehet.Mi is mások vagyunk.Minden anyuka tudja(tudnia kell)hogy milyen erős a kötődés a gyermekével,de ez nem a beszokáskor derül ki.Szerintem legalábbis.