4-5-6 éves gyereknél kinek mi vált be hisztéria, üvöltve követelőzés ellen?

Bármiféle rosszindulat nélkül mondom: pszichológiai tény, hogy 10 éves korig a gyermekek azonosulnak anyukájuk (részben apukájuk, vagy az őket nevelő személy) tudatalattijával, illetve tudatos érzelmi világukkal is, beleértve a szülők (titkolt, vagy nyílt) lelki problémáit is.

Tehát a következő fő oka van a gyerekek szélsőséges viselkedésének, általánosságban (nem csak e kérdés vonatkozásában) :

- a gyermek szervi problémája, pl baleset;

- a gyermeket trauma érte, van, amikor a szülő tudtán kívül;

- a gyermek enyhébb érzelmi sérülést szenvedett el vagy szülőtől, vagy gyerekpajtástól, vagy más felnőttől;

- és végül, de nem utolsó sorban , többek között az is elég gyakori ok tehát, hogy rezonál a szülője tudatalattijára, és tudatos érzelmeire, pl a szülő lelki bajaira, pl akár a szülők közötti -akár titkolt- konfrontációra.

A kisgyermeknek "antennája" van ahhoz, mit él meg anyuja, apuja. Akár a Föld túlsó feléről is megérzik.

Ez épp olyan tény, mint hogy az házba bezárt kutyusok általában már akkor elkezdenek örülni a gazdi érkeztének, ha a gazdi kilométerekre van a háztól és semmi áttételes jele nincs, amiből érzékszervileg kikövetkeztethetnék.

Ez a kisgyermekekre is igaz, ha kimutatja a gyermek, ha nem.

Még az előző vagyok. Sajnos, vagy nem sajnos, azt kell mondjam, ha már óvodás a gyermek, nem lehet szó dackorszakról, ez eleve kizárva. (Más eset, ha fogyatékkal élő gyermekről volna szó, de azok között is csak egyes esetekben lenne más a szitu).

Tehát ellenben nem zárhatom ki eleve a szülői következetlenséget, bár ez nem biztos - de lehetséges akár.

Vagy az imént általam felsorolt okokról van szó.

Vagy mindezek keverékéről.

És hogy mivel oldható meg? Önmagam nonstop, élethosszig fejlesztem tudatilag, igyekszem érzelmi problémáimat orvosolni önállóan (de más felnőtt igénybe veheti szakember segítségét is a saját lelki bajaira, ha szeretné), bár ez csak egy része a nevelési attitűdömnek, de tehát a felnőtt saját tudati állapota is nagyban befolyásolja a kisgyermekét, akivel foglalkozik, akkor is valamelyest, ha nem rokona, hanem csak babysitteli. Bár akkor kevésbé. Az anyuja tudatalattija és tudati állapota a döntő.

Ezen felül mentem, ami menthető, ha ilyen esettel találkozom, pl ha babysittelek. Egyfelől beszélek a szülővel az imént sorolt meglátásaimról, másfelől a saját nevelési módszereimet alkalmazom a gyermekei irányába -mondom, ha babysittelek-, amit terjedelmi okokból

itt nem lehetne kifejteni.

Javaslom tanulni gyermekpszichológiát, és a gyakorlatban megfigyelni, mi mikor vajon mi módon reális, és hogyan lehet rá megfelelően reagálni.

Szakkönyvekből, pl

Mérei-Binét: Gyermeklélektan.

(Könyvtár.)

Túl sok mindent kellene távban ismerni ahhoz rólatok és a gyerekekről ahhoz, hogy konkrét sejtést lehessen írni, hogy mi a konkrét oka a gyerekeid viselkedésének, és hogy mit lehetne tenni.

De ha ott volnék -csak tegyük fel-, és foglalkoznék a gyerekekkel, ezerszer többet érzékelnék, 24 óra leforgása alatt, de még akkor se mindent,

mert nem ismerem az eddigi életeteket, sőt, a tudtotok nélkül is érhették kellemetlen hatások a gyerekeiteket.