Milyen erzes volt elengedni a gyereket bolcsibe/oviba az elejen?

2 évesen mentek bölcsibe az enyémek.

Az első gyerekemnél a beszoktatásnál, mikor kiküldtek, én bőgtem kint a társaságmániás gyerekem meg le se tojt, nekiállt mindent felfedezni és haverkodni. Aztán mire - a szabadságom miatti örömöm kapcsán enyhén bűntudattal fűszerezve - büszkén megszoktam, hogy milyen ügyes és "nagy" (kb. két hét), onnantól meg ő nem akart járni, merthogy "már voltam" és otthon reggel mindig fontosabb dolga lett volna. És ezzel dackorszakos is lett, úgyhogy ez, és a munka lekötötte az energiáim.

A kicsi miatt jobban aggódtam, mert ő anyásabb és szégyenlősebb volt. Végül nem hisztizett klasszikusan, viszont olyan kis visszafogott volt, szokatlanul kevesebbet mosolygott - úgyhogy nem a nosztalgia ríkatott vagy az hogy tán nem vigyáznak rá (hiszen ismertem már a terepet), hanem az aggódás, hogy most tuti lelki sérült lesz, de aztán átlendült ezen, megjött a hangja és lettek barátai, látszott, hogy biztonságban érzi már magát.

És mindkétszer akkor kezdtem el vágyni kistestvérre, mikor elkerültek otthonról, pedig ugyanakkor nagyon jó volt végre a magamé is lenni és a munkám is szeretem. Elég ambivalens időszak volt :)

Mindkét gyereknél sírtam persze csak mikor már nem látták.Nekem nagyon nehéz volt.

Most 9hós a kicsi, nem tudom vele mi lesz.

Úgy vártam az óvodakezdést, mint a messiást!

Fantasztikus érzés volt végre napi pár órát ismét szabadnak lenni!!