Apa-anya-tévesztés hatévesen is. Mi lehet az oka, hogyan lehetne túljutni ezen?

Örökbefogadott fiúgyermek, érzésem szerint itt valahol kell keresnem a megoldást, innen a választott kategória, és ez természetesen rátok nem vonatkozik, amennyiben valaki egészen más okot lát, egészen nyugodtan rakassa jobb kategóriába, komolyan.

Időről-időre, amióta csak beszélni tud, van, hogy anyát apának szólítja, apát anyának. Mostanában helyesbít, jóval többször, mint nem. Töprengek, kutatok, nem találok semmit, amin legalább elindulhatnék. Kicsivel másfél éves kora után fogadtuk örökbe, nagyon szerető nevelőszülői környezetből. Igazából annyira nehéz volt, hogy nekünk is a szívünk szakadt volna meg, ha a józan ész nem áll készen mindannyiunknál. Gyönyörű volt és nagyon fájdalmas, és nincs ezzel semmi baj. Látogatjuk a nevelőszülőket, nagyszerű emberek, nem vagyunk rendszeresek ebben, de évente nem kevés alkalommal összebeszélünk, hogy megyünk, és még több alkalommal egymásra írunk, küldünk fényképeket, igazából úgy érzem, a szívünkben ők a legközelebbi rokonaink már.

Ismerkedés közben felfigyeltünk az ellentmondásos kötődés ritka, de egyértelmű jeleire, és a dackorszakokban ez vissza tudott térni extremitásközelien elég könnyen. Megtanultunk jó erővel határokat mutatni, és nem vontunk meg szeretetet, nem mulasztottuk el kimutatni, nyilván egy-egy begőzölt, ritka alkalomtól eltekintve. Nagyszerű kis emberről beszélünk, rendkívül éleslátó, tájékozódásban én magam is rábízom magam, és tele van váratlan megfigyelésekkel, amik sorra nyitják fel felnőttek szemeit fontos dolgokra. Jó logikát mozgósít csomószor, meglehetősen frappáns humorú, rendszerint alkotásra kész. Rajzai semmi felismerhetőt nem mutatnak a mai napig, beszéde néha nehezen érthető (logopédus dolgozik az ügyön, természetesen), emiatt kissé kívülálló. Egyhangú, motorbőgés-robbanás játék a számomra nagy nyugalommal elviselhetőnél észrevehetően gyakoribb, és én egy elég nagy adag nyugalom vagyok ott, ahol gyerekek játszanak.

Nagyon hülye agresszió előfordul az oviban, kis létszámú csoport, de oda is jutott igazán kezelhetetlen kölyök szinte zéró érzelemkinccsel. Fiam általam többször látott reakciója kb annyi, hogy lefekszik röhögni, szinte mint jó apa vállal részt a játékban. Gondolom értitek, én itt az ő megélései miatt aggódnék. Mesélik róla, hogy védi a gyengét, segíti a sírót nagyon bölcs és praktikus módokon, kérdezi szinte azt, amit értelmes felnőtt kérdezne, stb. Nem felnőttes, amikor nincs nagyon helyzet, igazából a mai napig megelepő intenzitással izzítja a teátrális hiszti nevű csodafegyvert, pedig világos tárgyilagossággal mondjuk mindmáig a nyilvánvalót: kérni és kérdezni, majd nem válasz esetén tovább kérdezni sokkal jobb mindenkinek.

Olyan túl nagy furcsaságai nincsenek egyébként, legalábbis semmi olyan, ami ne lenne egyértelműen része a nyilvánvaló cipelnivalóinak. Ez az apa-anya tévesztés ütött szöget a fejembe, vagy inkább csak az, hogy miért nincs lövésem se arról, mi fán teremhet az ilyesmi, miért nincs találat rá nagyon, akárhogy variálom a keresőkifejezéseket, és miért érzem a saját vakfoltomnak az egészet.