Mi van velem? Normális ez?

Nem tudom mi történt. Mikor teherbe estem, nagyon örültem és már előtte is alig vártam hogy gyerekem legyen...

Most, hogy megszületett a kisfiam, teljesen kivagyok. Úgy érzem, nem szeretem a gyereket, és örökbe adnám szívem szerint. De csak estére vagyok így. Nappal imádom, babusgatom, beszélek hozzá, de néha akkor is úgy vagyok, hogy nem is vagyok itthon, az apukájára bízom a gyereket, hogy én mehessek. Mindig valami indokkal megyek...hogy nekem elintézni valóm van, és ez minden napos. Miért történik ez velem? Miért érzem a gyereket tehernek? Amikor alig vártam hogy megszülessen és gyerekem legyen. Az örökbe adáson komolyan gondolkodom, de anyukámék nagyon várták már az unokát, és természetesen, imádják, szeretik. Velük nem tudom ezt megbeszélni, mert rögtön kiakadnak és anyukám is sír hogy hogy lehetek ilyen. De esküszöm, nem akarom hogy ez legyen. Próbálom magamra erőltetni hogy szeressem a gyereket, de valahogy nagyon nehezen megy, viszont vannak pillanatok hogy imádom. Hogy van ez akkor most? Szívem szerint kiszaladnék a világból és eltűnnék mindenki elől hogy ne is tudják hogy hol vagyok. De ebbe én beleőrülök és megszakad a szívem...