Ovi gondok! "Sírós" ovisok szülei, mi alapján döntöttetek a váltás vagy épp a maradás mellett?

A 3 évesek többsége folyamatosan igényli az anyukája (apukája) jelenlétét, életkori sajátosságokból adódóan, mivel érzelmi biztonságához szükséges. Olykor a 3 éves gyermek számára jól ismert rokon (pl nagyi) működhet ilyenkor is, kivételként. De elszakadni a szülőtől máskülönben a legtöbb 3 évesnek nehézséget okoz, érzelmi éréséhez szükséges.

Mindig kihangsőlyozom iylen esetekben, hogy a TÖBBSÉGE a 3 éveseknek az, akikre értem mindezt.

Nem az összesre!

Nagyjából 3 és fél éves korra már a gyermekek kb fele alkalmas a fokozatos óvodai beszoktatásra.

Nagyon nem mindegy tehát a beszoktatás módja sem!

Miből állt? Mennyire volt fokozatos?

Tehát szeretném megnyugtatni a kedves anyukát, hogy semmiféle egyéni pszichés probléma NEM áll a háttérben, amennyiben kizárólag ebből a leírásból indulunk ki. Legalábbis önmagában ez nem utal semmi ilyenre.

Ha pusztán ennyi a probléma, akkor teljesen felesleges a gyermekpszichológus.

Javaslom, hogy amennyiben hirtelen beszoktatás történt, alakítsatok ki a pedagógussal egy új beszoktatási stratégiát, amely fokozatos lesz: egyre hosszabb időre hagyod ott, az első pár napban csak egyetlen órára, és megnyugtatod, hogy hamarosan érte jössz, és így is teszel.

Amennyiben ez nem válik be, vagy eleve fokozatos volt a beszoktatás, mégis kialakult a probléma, akkor egész egyszerűen

nem óvoda érett a gyermeked, ahogy a LEGTÖBB MÁS 3 éves sem az. Amit tehát NEM utal pszichológiai problémára, hanem életkori sajátossága a TÖBBSÉGNEK, ilyen életkorban.

Óvodafüggő a protokoll, mi az eljárása, ha a szülő meggondolja magát és kiveszi gyermekét. Bár a mai világban sok esetben nem oldható meg, a szülők munkába járása miatt.

Dilemma esetén mi a teendő? Na ez már fogós kérdés, sok tényezős, nem ismerlek téged, se gyermeked.