Megőrülök már az arany középút keresésében. Másnak is ilyen nehéz?

Van egy 3.5 éves kisfiunk és az elmúlt 4-5 hónapban pokoli magatartást produkál. (A kistesója 1.5 éves és bár az első fél évben többemberesnek bizonyult, azóta nem igényel annyi figyelmet. Sőt néha lelkiismeret-furdalásom van, amiért töredékét foglalkozom vele, mint a nagytesóval.)

Szóval mindenek előtt úgy neveltük a kisfiunkat, hogy mindent megbeszéltünk vele, hagytuk felfedezni a világot, próbáltunk nem lenni a fenekében és szinte csak az ön- és közveszélyes dolgokat tiltottunk meg neki. Ezeket is meg lehetett vele beszélni. Szeretettel, odafigyeléssel kezeltük a kiborulásait.

Szerintem sokmindent túlóvatoskodtunk. Pl. annyira közeledhetett a kistesójához, amennyire ő szerette volna (ezért mostanáig szinte semmi kapcsolatuk sem volt); nagyon lassan vezettem be nála az általunk is fogyaszott ételeket, ezért most alig eszik főtt ételt. Gondoltam, majd akkor kell megtanítani egyedül öltözni/teríteni/egyszerűbb itthoni feladatokat elvégezni, amikor érdeklődni fog irántuk. Na de nem érdeklődött egyik iránt sem...

A válogatósságra azt a tanácsot kaptuk többek közt, hogy legyen lehetősége más területen dacolni, így bevezettük a választási lehetőségeket. Pl. A kék vagy a zöld zoknit szeretné-e felvenni. De egy csomó ilyen helyzet felzaklatta, sosem volt elégedett a választásával és hisztizés lett a vége.

Valamikor ebben az időben csúszott ki a kezünkből az irányítás. Iszonyat szemtelen. A közeljövőben több családi esemény lesz és már most rettegek. Visszabeszél, bunkóskodik, folyamatosan fel van pörögve, rohangál, vergődik, veszekszik, kötekszik, lökdösi a kistesóját. Bevezettük a büntetés-jutalmazás rendszert (pl. figyelmeztetjük, majd elvesszük a játékot, amit dobál; figyelmeztetjük, majd a szobájába küldjük, ha eszement módon őrjöng; olvasunk neki plusz mesét, ha a játsziról hiszti nélkül elindul). De így is egész nap veszekszünk vele. Hogy levezessük az energiáját napjában kétszer viszem ki őket (futóbicizni és/vagy játszizni).

A férjem szerint sokkal keményebben kellene fognunk. Szerinte "le kell törni a szarvát" és, ha fiunk csúnyán viselkedik velünk, akkor mi se legyünk vele kedvesen. (Még az atyai pofon is elhangzott a szájából javaslatként, de erre képtelen lennék.) Félek, hogy igaza van, mert van egy olyan érzésem, hogy "gyerekistent" neveltünk ki.

Másnak is ilyen nehéz? Van valami bevált praktika? Vagy el fog múlni ez az időszak? (Intelligensen megfogalmazott kritikára teljesen nyitott vagyok!)