Hogyan tudtátok azt feldolgozni amikor kiderült , hogy autista a gyereketek ?

Az én autista gyerekem már idősebb, elég sok a tapasztalatom. Rengeteg fejlesztésen vagyunk túl, kicsit fel kellett adnom a saját életem emiatt, de ez így van rendjén. Asok-sok küzdelem és fejlesztés nagyon fontos, de én három olyan dologra hívnám fel a figyelmed, amiről nem nagyon beszélnek.

1. Elfogadás! Ő ilyen, ez lehet, hogy javul, de az alap probléma nem fog változni, ezzel együtt kell szeretni, ahogy az átlagos fejlődésű gyereket is szereti az ember, akinek ugyanúgy vannak furcsa dolgai. Állandó harcban lesz a társadalmi elvárásokkal, állandóan azon stresszel, hogy már megint mit nem csinál jól, már megint ki elégedetlen vele, ki fog belekötni, mit kellett volna mondani, hogyan kellett volna viselkedni. Nem tudom mennyire érthető amit írok. Te ne legyél vele örök elégedetlen, hanem egy biztos bázis, aki akármi is történik úgy szereted ahogy van és kiállsz mellette. Amíg nincs elfogadás, addig ez nem fog menni.

2. A sok tudomány és fejlesztés között ne vesszen el az, hogy ő egyébként nem egy robot, akit ki kell képezni az életre, hanem 3gy érző lélek. Ne csak az legyen fontos, hogy sikerült-e megoldani valamit a fejlesztésen, hanem hogy hogyan érzi magát a saját bőrében. Ő nem csak autista, nem egy érzékeny ember. Egyszer az egyik csodálatos pszichológusunk úgy fogalmazott, hogy őt nem érdekli, hogy köszön vagy sem, hogy hogyan viselkedik vagy mennyire önálló, hanem csak az hogy ki ő legbelül és hogyan érzi magát.

3. Hagyd pihenni! Ha neki sok az inger, a terhelés, akkor hagy csináljon számodra értelmetlen dolgokat, amik nyugtatják, ha ez egy kisauto tologatása egy órán át egy helyben ülve akkor azt. Tudom, eleinte nehéz ezt nézni, de nem kell mindig dolgozni, fejlődni. Csinálja a számára pihentető dolgot, ilyenkor kikapcsol, pihen az idegrendszer, el kell fogadni, hogy ő így pihen.

Szia! Írj ha van kedved beszélgetni, én is nagyon nagyon nehezen dolgozom fel ezt a dolgot, a szívem megszakad ha egészséges gyerekeket látok !

Sajnos én azt elem meg, hogy nagyon más élet vár rám, már most nem tudunk normálisan családi szulinapokon részt venni, és nagyon sokat kell kuszkodnunk alapvető dolgokkal, pedig nem számít súlyos esetnek.

Amikor kiderült, hogy a fiam autista, az olyan érzés volt, mint Buddhának a megvilágosodás. Mint amikor a puzzle minden darabkáját személyesen ismerném már, és mégsem tudom kirakni, aztán egyszer csak feldobom a levegőbe az össszeset, és az asztalra már a kész kép hullik le, mintegy varázsütésre.

A pillanat, amikor a diagnózis kimondatott, egyszerre volt megrendítő és felemelő, katarktikus.

Hirtelen érthető rend lett az érthetetlen és felfoghatatlan káoszból.

Baljós, sok munkát sejtető - de rend lett. Értelmet nyertek az érthetetlen dolgok. Lett mihez igazodni innentől kezdve. Addig hiába néztem, hiába néztük a nagyok youtube videóit a nevelésről, hiába olvastuk Vekerdyt vagy Ranschburgot, nem működött. És a diagnózis rámutatott arra, hogy mi az oka ennek. Mert nem értettük. Nem értettük, hogy mit és mikor nem csinálunk jól. Nem értettük, hogy mit hibázunk el állandóan a nevelésben. Hogy a szeretet miért kevés ahhoz, hogy minden jól működjön.

Nos a dignózis meghozta a megvilágosodást. És azt, hogy milyen irányvonalhoz kell alkalmazkodni ahhoz, hogy értsük mi miért történik.