Félelem az értelmi fogyatékosoktól?

Szia!

Nem hiszem, hogy selejtes lennél. Anno a fogyatékos emberek valahogy engem mindig "megtaláltak". Mellém ültek a váróban, a buszon stb. ha lehetett velük beszélgetni, akkor próbáltam velük társalogni, ha viszont nem, csak úgy viselkedtek, ahogy te leírtad, én is féltem, nem tudtam, mi a következő "lépés". Hiába volt velük kísérő, sokszor úgy éreztem, hogy csak dísznek vannak és nem biztos, hogy ők is kezelni tudták volna, ha valami olyat csinálnak.

Ámde! 3 éve született egy down - szindrómás kislányunk. A családunkban volt már egy downos, a nagynénim, neki enyhe fogyatékossága volt. Hála a jó égnek a kislányunk is szépen fejlődik, laikusként senki nem veszi észre, hogy downos. Mindenki szereti őt, de ha közöljük a diagnózisát, sokszor látunk furcsa arcokat és sokszor kapunk megjegyzéseket. Leggyakrabban feltett kérdés: miért vállaltuk? Hát nem volt más választásunk, csak a születésekor derült ki, de ha belegondolok, hogy mi van akkor, ha sikerül kiszűrni a terhesség alatt - hát semmi, nem vetettük volna el. Na és ezért a véleményért engem sokan elítélnek. Én senkit nem ítélek el azért, mert elvetet egy beteg babát, mert nem tudja vállalni vagy mert a babának ez a legjobb megoldás (úgy értem az élettel összegyeztethetetlen lenne a léte a születése után). Ez az ő döntése. DE ez meg a miénk. Nem tartom problémának, ha a mi downos kislányunkhoz valaki nem tudja, hogyan viszonyuljon. Nem mindenki tudja ezt kezelni. És ez nem baj. Szóval nincs veled semmi gond.

Azóta is találkoztam olyan fogyatékossal, akivel én sem tudtam mit kezdeni, pedig már jóval több türelmem van az ilyen dolgokhoz, a kislányunk révén megtanultam türelmesnek lenni és mindennek időt adni.

Felsz az ujtol, a mastol... Szereted a megszokottat, a biztonsagot.

Sztem valahol gyerekkorban (elsö 3 ev) alakulnak ki ennek az alapjai, azt hiszem a biztonsag az elsö, anyahoz kötött idöszak, elsö ev.

Érdekes dolog ez. régen bizonyos tisztelettel tekintettek az mberek az értelmi fogyatékosokra. Volt ahol különleges szellemi erőt tulajdonítottak nekik, máshol és más időben meg egyszerűen gondoskodtak a falu bolondjáról.

De a mai társadalom igyekszik tökéletesnek látszani. Az emberek nem akarják meglátni maguk körül az átlagtól eltérőt, szinte haragszak arra, aki szembesíti Őket azzal, hogy a rossz dolgok azért bizony léteznek.

Szép lassan kialakult ez a félelem, vagy inkább tartózkodás a fogyatékosokkal szemben.

Én azt gondolom, hogy a félelmed alaptalan. Nyilván nem engednek el otthonról a szülők egy közveszélyes beteg gyereket, és általában vele van kísérő is, aki pontosan tudja, mire számíthat, milyen reakciók lehetségesek bizonyos helyzetekben.

Próbálj meg néha rámosolyogni az ilyen gyerekekre. Meglátod viszonozni fogják, és talán a te félelmed is eltűnik szép lassan.

Örülök, hogy az utánam válaszolók így állnak hozzá a kérdésedhez és ezáltal valamilyen szinten hozzánk is.

Köszönöm szépen! :)

az 1. válaszoló

nem csak te vagy így. Olyanok már jóval kevesebben vannak, akikben felmerül a gondolat, hogy talán mégsem kéne így gondolkodniuk. Az értelmi fogyatékos ember nem fog rád ugrani és fojtogatni.

És jó ha tudod, a központi idegrendszer mozgást irányító központja sérülhet úgy pl. szülés közben, hogy a gyermek nem képes kontrollálni a mozgását, "egyfolytában mozgatta a fejét,kalimpált,rángatózott" és mivel a beszéd is egy roppant összetett mozgás, (a légzőizmok, mimikai izmok, nyelv izomzat pontos működése kell hozzá, nézz csak meg egy logopédust, mennyit dolgozik egy pösze gyerekkel míg kialakítja a hiányzó hangjait), az ilyen sérült ember esetleg beszélni sem tud, csak "artikulálatlan hangokat ad ki". Közben pedig akár ép értelmű is lehet, és ott ül egy sérült test börtönében mint valami elátkozott királyfi, mi meg azt hisszük, egy szem gondolat sincs a fejében, pedig csak nem tudja kifejezni.

Az én kislányom autista (Aspergeres). Ha beszélgetsz vele, meg nem mondod, mert értelmes, csacsogós, de neki is vannak sztereotip mozgásai, furcsa viselkedései és olyankor bizony "megnézik". De akik ismerik, nagyon szeretik.

Az ismeretlentől nagyon sokan félnek.

Gondolj arra, hogy ő valószínűleg ugyanúgy fél tőled... nekem nagyon sokat adtak Jim Sinclair gondolatai (autizmusra vonatkozik, de bármilyen más fogyatékosságra érvényes):

„Ha valaki autista, az nem azt jelenti, hogy nem ember. Azt azonban jelenti, hogy idegen. Azt jelenti, hogy ami mások számára normális, az az én számomra nem normális, és ami az én számomra normális, az mások számára nem normális. Bizonyos szempontból borzasztó hiányosan vagyok felszerelkezve a világban való túléléshez, úgy, mint egy földönkívüli, aki tájékozódási útmutató nélkül ittrekedt. Személyiségem azonban érintetlen. Énem sértetlen. Értékesnek és értelmesnek tartom az életet, és nem szeretném, ha kigyógyítanának abból, hogy önmagam legyek.... Tiszteljenek meg azzal, hogy a saját feltételeimnek megfelelően érintkeznek velem – ismerjék fel, hogy mi egyformán idegenek vagyunk egymásnak, hogy az én létezési módjaim nem csupán az Önök létezési módjainak hibás változatai. Kérdőjelezzék meg a feltevéseiket. Határozzák meg saját feltételeiket. Dolgozzanak velem együtt azon, hogy hidat tudjunk építeni egymás között.”

Tudod értelek, meg nem is. Nagyon sok fogyatékost ismerek, de félelemet még nem éreztem. Ahol lakom a közelben van egy iskola ahova / nem szeretem a fogyatékos szót / különleges gyerekek járnak. Néha lehozzák öket a játszótérre és látok furcsa reakciokat. Pl mindenki játszik mindenki játékával, de multkor az egyik különleges gyerek szeretett volna játszani egy kismotorral és a szülö rá szolt Te nem játszhatsz vele mert eltöröd. És a mégdurvább amikor itt vannak a hülyék felkiáltással távoznak. Nekünk még soha semmi problémánk nem volt velük.

Gondolj bele a látszólag épp emberek között hány gonosz esetleg gyilkos idegbeteg, skrizofén van.

Azon a buszon is lehet utazott egy ilyen és te nem töle féltél mert sajnos ez külsöleg nem látszik.

Megértelek mert természetes reakció a félelem az ismeretlentől. Ezért probálj megismerni ilyen különleges embereket.

Mindenkivel egyetértek, a kérdező érzéseit is megértem, bevallom, én is hasonlót érzek, nem is félelmet, inkább kis viszolygást, de utálom magam érte és nem is mutatom ki, nem akarnék senkit megbántani. A hároméves lányomat is arra tanítom, ne tegyen megjegyzést, ha pl bicebóca embert lát az utcán (bár nem érti még, mit az, hogy megbántani valakit).

Azért ezt a "különleges ember" kifejezést eufémizmusnak tartom - attól, hogy nem nevezzük nevén a dolgokat, még ugyanolyanok maradnak.

A különleges lehet hogy eufenizmus, de mindig vannak szalonképes és durvának tartott kifejezések. Mikor az első értelmi fogyatékos gyermekek számára szervezett iskola megnyílt Budapesten, "Hülyék és Gyengeelméjűek Intézete" volt a neve, a mozgássérült gyerekek iskoláját pedig "Nyomorék Gyermekek Otthonának" hívták.

A szakirodalom ma már az értelmi fogyatékos helyett is más kifejezéseket használ. A köznapi beszédben szerintem azért még elmegy, de miért használnánk más, sokak által sértőnek érzett szavakat?

Egyébként pedig valóban "különlegesek", hiszen eltérnek az átlagtól.

Ahol mi lakunk, sok a fogyatékos, problémás kis és nagy gyerek. Van itt iskola és óvoda is. Sokszor láttam Őket úgy megnyilvánulni, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nem történt baleset. Az egyik kisfiú (12 év körüli, de jó nagydarab), betondarabokkal dobálta a parkoló autókat (előtte utat építettek, és a 20-30 centis betondarabokat csak úgy lerakták a járda szélére) A suli portásnénije meg csak kiszólt neki, hogy "nem szabad". A gyerek persze röhögve folytatta.

A játszótérre is sokszor kihozzák őket, és az 50-60 kilós kamaszok úgy rohangálnak, vetődnek, ugrálnak a 2-3 évesek közt, hogy sokan "menekülnek" a játszóról. Velünk is előfordult, hogy ha nem rántom el a kislányom, pont a fejére ugrik az egyik. A nevelő meg a kisujját sem mozdítja.

Szóval sokszor viselkednek félelmetesen. Én nem tudom mi bajuk pontosan, tanárnéni nem mond semmit (legalább 2-3 szót arról, hogy hogy kell kezelni őket, hogy ne legyen gond), de a viselkedésük sokszor veszélyes. Még jó, hogy féltem a gyerekeimet.

Egyébként szerintem pont az információ hiány miatt tartanak tőlük az emberek. ÉS bizony sok köztük az agresszív és kiszámíthatatlan. De ha nem is agresszív, akkor sem biztos, hogy tudatában van a saját erejének. Tehát amíg nem tudom, hogy egy adott gyerek/felnőtt milyen gondokkal küzd, inkább 2 lépés távolságot tartok, főleg ha a gyerekek is velem vannak.