Veletek fordult már elő, hogy nehezen viseltétek el egy barátotok gyermekét?

Egyedül nevelem az ötéves kislányomat, összeismerkedtem egy másik anyukával, az ő lánya hat éves, a szomszéd házban laknak, gyakran segítünk egymásnak, vigyázunk egymás gyerkőcére, elhozzuk oviból, stb. Rendkívül kedves az anyuka, szeretek vele beszélgetni, időt tölteni, és a kislánya is cuki, de sajnos nincs a legjobb természete. Gondolom, hogy alapból, otthon nyugodt kislány, de társaságban elmondhatatlanul felpörög. Örömében, bánatában kiabál, megállás nélkül rohangászik, beszélgetni is nehéz mellette. A lányomnak megörül, ha meglátja, de három percen belül már veszekszik vele valamiért, folyamatosan dirigálja, ki mit csináljon. Ha mondanak neki valami jó hírt, pl. hogy kap csokit, nem azt mondja, hogy mondjuk 'jaj de jó', hanem velőtrázót sikít. És makacs. Például kitalálja, hogy ő most folyatja a csapból a vizet, és én megkérem, hogy hagyja abba, ne pazarolja a vizet, csak néz rám, és közben csinálja tovább, nem izgatja, mit szeretnék tőle. Ha az anyukája vele van, még elviselem, de bevallom őszintén, nem szeretek rá vigyázni. Elmondhatatlanul lefáraszt, főleg a két gyerek együtt. A legnagyobb probléma ugyanis, hogy az én lányomat is bepörgeti. A viselkedése átragad őrá is, és csinálja utána a hülyeségeket. Rossz hatással van rá, ez kifejezetten aggaszt. A legdurvább, mikor itt is alszik nálunk (szerencsére ritkán), mert egyszerűen nem hajlandó lefeküdni. Közli, hogy nem, és kész, és nem hagyja elaludni az én lányomat sem. Az értelmével egyáltalán semmi gond, abszolút okos kislány, de azt hiszem, a szociális készségével lehet valami bibi, nekem úgy tűnik, nem veszi észre a többi ember érzelmeit. Legutóbb a játszótéren odaállt egy idegen kisfiú mellé és folyamatosan azt hajtogatta neki, adja oda a játékot, ami épp a kezében volt. A fiú apja először magyarázta neki, hogy az most kell a fiának, de mikor a kislány rá sem hederített, és továbbra is rámászott a fiára, apuka megunta, és dühösen, emelt hangon mondta neki, hogy mostmár menjen onnan. Ő pedig továbbra is szemrebbenés nélkül álldogált ott, meg sem érintette, hogy egy felnőtt férfi épp az előbb kiabált vele. Sokáig gondoltam, hogy én vagyok túlérzékeny, de maga az anyuka mesélte, hogy a kislányt elhívta egy csoporttársa egyik nap magukhoz, akik meg is mondták neki őszintén, hogy a gyerek kezelhetetlen volt, semmit nem tett meg, amit kértek tőle. Én rendkívül sajnálom, hogy ez a helyzet, mert persze nagyon aranyos és kedves is tud lenni a kicsi, de egyedülálló anyaként így is épp eléggé le vagyok fáradva, nagyon nehezen viselem.

Tulajdonképpen tisztában vagyok a lehetőségeimmel. Vagy szép lassan leépítem az anyukát (aki egyébként nagyon szimpi), és nem, vagy csak sokkal kevesebbet találkozunk vele (ebben az esetben persze ő sem fog vigyázni az én gyerekemre, pedig elég nagy szükségem lenne a segítségre), vagy összeszorítom a fogamat és elviselem ezt a szituációt. Úgyhogy nem is igazán tanácsot kérnék, inkább azt szeretném tudni, volt-e valaki ilyen helyzetben, és mi lett a vége a dolognak. Megszakadt a kapcsolat emiatt, vagy kinőtte a gyerkőc ezt a viselkedést és megoldódott a dolog magától?