Van aki még bánta hogy gyereket vállalt, esetleg hogy nem várt meg vele valamennyi idot? Miért?

3 hónapos a babám, 34 éves vagyok, első gyermek. Pont tegnap nyöszörögtem hullafáradtan a férjemnek, hogy bár nagyon szeretem a picit, de olyan jó volt amit kettesben voltunk. Bárcsak tovább tartott volna, csak 1-2 évvel.

Egy kérdéssel válaszolt, hogy ugye szeretnénk minél tovább fogni a kicsinyünk kezét? És hozzá tette, hogy később sem lett volna könnyebb. Ha még tovább várunk lehet, hogy nem sikerül. És ez a fáradtság is elmúlik majd. Vagy megszokjuk...

Én csak a terhesség ideje alatt bántam. Túl korán jött, de mi voltunk a hülyék, hogy nem védekeztünk normálisan, huszonévesek voltunk.

Nekem éjszaka voltak durva rosszulléteim, nem tudtam tőlük aludni, folyamatosan fáradt voltam nappal, ami miatt terhes szabadságra kellett mennem. Otthon meg, majd megbolondultam magányomban.

De amint megszületett sokkal jobban kezdtem érezni magam, végre volt társasságom, mindig volt valami tennivalóm, nem éreztem magam koloncnak.

2-es: Érdekes ezt olvasni. Nekem a terhesség telt békében, nyugalomban, kreatív alkotással, egyedül. Alapbetegség miatt veszélyeztetett terhes voltam, táppénzen pihentem.

Igaz nekem nem volták elviselhetetlenek a rosszulléteim.

Viszont mióta megszületett azóta visszasírom a boldog semmittevős időket. Nagyon fáradt vagyok, de nagyon szeretem a babám.

Neked hány hónapos korában lett könnyebb? (1-es voltam)

Nagymamám egészen biztosan megbánta azt, hogy mi ketten voltunk Neki Édesanyámmal. (Anyukám már nincs az Élők Sorában, lassan 1 éve.)

Sosem tudott szeretni senkit a nagyi - önmagán kívül. Saját maga okozta élete nehézségeit, de kivetíti mindenkire egyesével.

Ennek ellenére Édesanyám Emlékének Adózom Önkéntelenül azzal, hogy mégis a közelében vagyok és próbálom ellátni a legjobb tudásom szerint. Az meg az Ő dolga, hogy mi nem tetszik neki ebben az ellátásban...

Én 33 évesen szültem. Nagyon kemény volt az első néhány hét. Tényleg legszívesebben visszaküldtem volna a feladónak. De közben meg lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen ő csak egy szegény kis magatehetetlen lény, aki nem kérte, hogy megszülethessen. Nagyon rossz volt. De ahogy nőtt, fejlődött, ügyesedett, folysmatosan egyre könnyebb és felhőtlenebb lett minden. Kialakult az anya-fia kötődés is, igazi szerelem. Szeptemberben 1 éves lesz már.

Persze, jó visszagondolni a szabadabb időkre, de azért most is már el tudunk szabadulni 1-1 napra. Majd újra kettesben leszünk, ha felnőnek a gyerekek.

Kitartást!

Mondjuk ő 3 hetesen már aludt egyben 6 órát éjszaka, az nagyon jó volt, fél éves kora óta pedig teljesen átalussza az éjszakát. Fokozatosan és folyamatosan könnyebb lett. Először, amikor elkezdett játszani, utána, amikor elkezdte kiváltani a szoptatásokat, majd mikor elkezdett kúszni-mászni. Most azt várom, hogy elinduljon járva meg elkezdjen szavakat mondani.

Így visszagondolva, talán azért volt annyira nehéz az eleje, mert el sem tudtam képzelni azt a fokú fáradtságot. Ezen kívül testileg is romokban hevertem a szülés után és egyszerűen nem tudtam kipihenni magam. Szerintem 3 hónapos korára már lényegesen jobb volt a helyzet, ott az éjszakák romlottak el újra.

Szerintem nem durva leírni, hogy valaki igen is megbánta, vannak ilyenek, csak "ciki" meg "nem illik" felvállalni.

Legjobb barátnőm bánja nagyon, nem tudta mire vállalkozik, ugyan szereti nyilván a lányát, de sokszor mondogatja, hogyha visszaforgathatná az idő kerekét, bizony eszébe nem jutna szülni.