Amikor megindult az első szülésetek, a magzatvíz elfolyásánál, vajúdás alatt milyen érzések és gondolatok kavarogtak bennetek? Érdekelne a lelki része, mit éreztetek?:)

"Biztos meghalok!"

"Ez tévedés, soha többé nem szexszelek!"

"Igazából nem is akarok gyereket."

"Na, most szálltam ki, én hazamegyek!"

Röpke 30 órával később pedig: "jééé, ez egy baba?? Hooogy??" Teljes sokk.

Az elsőnél még igazából nem is tudaltam, hogy mi vár rám. Féltem inkább.

A másodiknál már tudtam szóval még jobban féltem, mint az elsőnél. Csak az volt előttem, hogy mindjárt vége. Sajnos nem mindenkinek van egyszerű és gyors szülése. Megviseli az embert.

Huh én is sok dolgot éreztem. Amikor még nem fájt annyira, akkor azt gondoltam, hogy "juhú megy ez nekem! Végre én is szülök! Hú atyám, most tényleg szülök éppen! De szuper, eddig úgy néz ki, nem lesz császár"

Aztán, amikor rohadtul fájt, akkor azt gondoltam, hogy ezt tuti pasi találta ki, mennyire nem fair, még hánynom is kell.

Amikor még ennél is jobban fájt, elhatároztam, hogy ezt végigcsinálom, aztán kész, befejeztem, nem lesz több.

És amikor a mellkasomra tették: "hú akkor én most őt hazavihetem és életem végéig a miénk? Akkor nem is volt olyan vészes, tök megérte" 🥰

Jaj, 5-s igen! Nálam is volt ilyen érzés, de még utána napokig, hogy ez most komoly, hogy ezt a babát "csak úgy" megkapjuk és elvihetjük? Aztán mikor hazaértünk, letettük a pelusozóra, hogy levegyük a bundás kinti ruhát, és megint megcsapott, hogy "te jó ég, most mit kell vele csinálni?" aztán aludt, és csak ültünk és néztük, hogy "ilyenkor most mi van?" :D :D

De jah, a vajúdás az nem vidám... akármilyen szép is a vége, az rohadtul fájt és szerintem ilyen kreatív káromkodások azóta se jutottak eszembe, mint akkor ott.

Amikor elkezdődtek a fájások, akkor izgultam és izgatott voltam.

Amikor bekerültem a terhes patológiára csak túlélésre hajtottam. Egy bolond nővel kerültem egy szobába, aki üvöltözött, hogy én meg akarom őt ölni, a nővéreknek le kellett szedálniuk. Elnézést kértek tőlem, de én onnantól kezdve a folyosón vajúdtam egyedül (mert a férjemet hazaküldték, mondván ebből biztos nem lesz még szülés)

Két fájás között ott röhögtem magamon meg ezen a groteszk helyzeten.

Amikor levittek a szülőszobára, akkor meg az járt a fejemben, hogy kapcsoljak ki, figyeljek a babámra és a testemre, mert megcsináljuk és megyünk haza. Az utolsó fél órában meg másra se tudtam gondolni, csak hogy a férjem nem fog időben beérni, még a fájásokra se emlékszem, csak az aggodalomra, hogy nem lesz ott az apuka, pedig annyira készült rá.

Szülés után, amikor rámtették a lányom, meg sem mertem fogni. A szülésznőt kértem meg, hogy mutassa meg hogyan kell fogni egy csecsemőt. :D

Nekem nagyon sokáig volt még az az érzésem, hogy "jé, itt egy élő baba, mi a fenét kell vele csinálni" .

(pedig tervezett és várt gyerek)

Szivárgásnál biztos voltam benne, hogy nem fogok szülni.

Az elején nem is nagyon hittem el, hogy az magzatvíz...

Vajjúdás közben csak arra gondoltam, hogy nem akarok gyereket! Nem akarok ott lenni, nem akarok terhes lenni, azt akartam, hogy minden úgy legyen, mint 1 éve! Otthon akartam lenni

Én 36 oran at vajúdtam.

Eloszor azt gondoltam ez még biztos nem az, de elmúphatna ez a fájdalom.

Aztán azt gonsoltam ha csak ennyire fáj, kibirom, de nagyon félek, remélem már kitágultam.

1 ujjnyira voltam még csak.

Utana mar remegtem egesz nap a fájásoknál.

Kerestem az orvost, műtse ki belőlem, mert ezt én nem bírom.

Utána az jart a fejemben miert nem műt meg (mar a szülőágyon) hiszen itt fekszem 4 órája kitágulva és még nincs lent a feje se.

Végül pedig folyamatosan azt éreztem hogy nem szülök többet, ez rettenetes. 😀