Szülés? Székesfehérvár Kórház? Intenzív osztály? Köszönöm?

Május 16-án éjjel pont tusoltam, mikor kilépve a kádból valami távozott belőlem. Május 18-ra voltam kiírva, így nem aggódtam, tudtam mi vár rám. Igaz, első babám szülése másképp zajlott. Egyből értesítettem a doktort, elmondtam neki mit tapasztaltam, majd az ő kérésére beutaztunk a kórházba. Addig szüleim rohantak el hozzánk, hogy vigyázzanak a nagy fiúnkra. Elég messze lakunk, úgy 50 km-re. Akkor épp nem ő volt az ügyeletes, hanem egy másik orvos. Nem írom le a nevét, de egy Székesfehérvári orvos. Ő megvizsgált, nem látott semmit. Nem tapasztalt semmit. Nyugtatott, hogy ez biztos nem nyákdugó (hozzáteszem, nem tudtam milyen a nyákdugó, mert első babámnál a szülés teljesen másképp zajlott). Az ügyeletes doktor megvizsgált, megkérdezte mik a tapasztalataim, vannak e fájásaim stb… Elmondtam, hogy ezután a valami után szivárgott fehérvárig belőlem valami, hol erősebben, hol gyengébben, de mikor ott voltunk és vizsgált a doki semmi nem látszódott. Fájásaim viszont nem voltak. A záró jelentésemre ráírta: „Otthonában bővebb hüvelyi folyás észlelt” és egy csomó szakszó… Említette, hogy a doktorom, már érdeklődött felőlem, mielőtt beérkeztünk volna a korházba, hogy megérkeztem e…stb. Mondta az ügyeletes orvos, hogy felhívja ezzel kiment a vizsgálóból. Pár perc után visszajött, majd ha szépen megírta a jelentést és hazaküldött, május 18-án NST vizsgálat így is úgy is, így akkor jöjjek be a kórházba. Láthatóan teltház volt a szülészeten, mert egy csomó apuka tördelte a kezét a váróban…Mi a párommal hazaindultunk teljes nyugalomban. Mire megtettük az 50 km-et, fura érzéseim voltak kissé nyugtalan voltam, hogy jó e ez így, de mivel semmi bajom nem volt kissé szurkált a derekam, de folyni nem folytam így elhessegettem magamtól ezeket a kételyeket. Másnap átlagosan telt kicsi derék szurkálás de semmi komoly, ami aggodalomra adott volna okot. Este 8 óra körül a kis csipkelődő fájdalom átalakult 20 perces fájásokká. Majd 1-2 óra alatt 15-10 percesek voltak. Hiába tusoltam, hátha abbamarad, de csak nem akart. Nem volt kellemetlen, csak rendszeres. Éjfél körül 5 percesekké váltak, de még lefeküdtem és próbáltam pihenni, hátha elmúlik, mivel nem voltak olyan durván erősek, hanem csak mint eddig olyan sokszor csak jóslók. Bíztam benne, hogy esetleg ha alszom egy kicsit, reggelre elmúlik a fájás és mivel amúgy is kell bemenni hátha kihúzom addig. De 1 óra forgolódás után nem bírtam tovább. Egyre kellemetlenebb volt, és végül ismét beindultunk a kórházba a szülészetre a párommal. Szüleim, voltak az áldozatok, akik a nagyobbik fiamra vigyáztak. Ő akkor még csak 22 hónapos volt. Mire a kórházba értünk, már 1 perces fájásaim voltak. Alig bírtam sétálni is, hogy bejussak a szülészetre. Ott egy nagyon kedves nőgyógyász fogadott. Hamar gyors „helyzetfelmérés”, majd NST…Ismét teltház a szülészeten. A vajjúdóban 5-en voltunk, és mag engem NST-ztek toltak be egy frissen szült anyukát, mert a hely nagyon kellett. Az mehetett be a szülő szobába, aki már úgy állt, hogy sürgős…Szóltak az orvosomnak, de nekem már toló fájásaim voltak a vajúdóban is. A doki elég hamar megérkezett. Engem csak nyugtattak, hogy türelem és anyuka ne nyomjon még, hamarosan lesz szoba, pár pillanat. Nekem az a pár pillanat is óráknak telt akkor ott. Mire végre megkaptam a szobát párom rohant be hozzám, gyors elkísért zuhanyozni egyet, alig álltam be a víz alá már kopogott is a dokim, hogy itt van meg szeretne vizsgálni. „Sietve” mint a csiga, felevickéltem a szülőágyra, hogy az orvosom is megvizsgáljon. Még nyugtatott, hoyg anyuka hamarosan „szülünk”. Én még viccesen megjegyeztem, hogy láttam én már karón varjút! Első szülésem 12 óra 40 percig tartott. Megkért a doki, ha van kedvem sétáljak egy kicsit, vagy tusoljak, ha ahhoz an kedvem, mert az gyorsítja a megszületést. Nagy nehezen letornáztam magam az ágyról párom segítségével, a dokim csak a szoba ajtajáig jutott, mikor szóltam neki, hogy sehova ne menjen, mert itt a kicsi feje…Az orvosom és kedvesem segítségével újra visszaraktak a szülőágyra, és kettőt nyomtam és megszületett a kisfiam!:)

Csodálatos látvány volt! Nagyon boldog voltam! Párom össze vissza puszilgatott, annyira örült nekünk. Szerencsére gyorsan meglett, ha visszaszámolok 2-2,5 óra alatt, korházba érkezéstől számítva. Odahozták mellém a picikémet aki 4530g és 60 cm-mel jött a világra természetes úton. Igaz a bátyja sem volt sokkal kisebb. 30 percet- 1 órácskát gyönyörködhettem benne és foghattam a karomban, mikor kitoltak osztályra. Párom hazasietett, mert szeretett volna aludni, hogy a délutáni látogatásra újra velem legyen és hozhassa a nagy fiúnkat is. Anyukám is boldogan újságolta a nagyobbiknak, hogy délután jöhet be hozzám látogatóba, mert megszületett a kis tesója, és láthatja őt is. Teljesen beleélte magát a fiam.:) Tudjuk mindannyian, hogy szülés után mennyire jó mindenen túl lenni, és gyönyörködni a kisbabában. 9 órakor hozták utánam a fiamat, végre megetethettem, és megsimizhettem. Érezni akartam az illatát, magamba akartam vésni az arcát. Mindazokat a dolgokat, amik ilyenkor csak a miénk..Odatolták mellém, én igyekeztem megetetni , de nem fogadta el. Csak keservesen zokogott. segítséget is kértem, hátha valamit rosszúl csinálok, de még segítséggel sem jött össze, mert kiköpte. A nővérrel együtt néztük a kicsit és említettem, hogy valami ne stimmel. Szerintem ennek a kicsinek valamije fáj. Nem ilyen vigasztalhatatlan egy újszülött…Azt mondta a nővér, hogy elviszi itat vele cukros vizet, hátha csak az a baj, hogy leesett a vércukra. Én próbáltam még egy kicsit pihenni, de nem nagyon bírtam. A szobába a csajoknál mindnél ott volt a kicsi, csak nálam nem, és egyre nyugtalanabb lettem ahogy teltek a percek. Visszaszaladt megnyugtatni a csecsemős, hogy jön egy doktor megvizsgálni a kicsit addig is berakták kék fény alá. Igyekeztem nyugtatni magam, de cefet ideges voltam valahol legbelül. 30 perc elteltével jön a csecsemős hozzám egy orvos kinézetű emberrel és közlik velem a hírt: a babám intenzív osztályra került. Még nem tudják pontosan mi a baj, csak találgattak az ingadozó vércukor között. azt mondták többet tudnak, ha megvizsgálják. Remegő lábakkal, teljesen zavartan ültem az ágy szélén és néztem magam elé. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg…Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Páromnak nem mert szólni, mert talán aludt, és nem akartam zavarni. Összeszedtem minden erőmet és elindultam megkeresni a fiam. Fogalmam sem volt, hogy merre lehetett. Kérdeztem a nővéreket, ők igazítottak útba. Letotyogtam az intenzív elé, láttam, hogy sok fehérruhás alak szaladgál, és mindenféle dolgokat csinál. Leültem és próbáltam összeszedni magam, megőrizni a nyugalmamat, de percről percre csak fogyott…Végül nem bítam tovább és csak sírtam és sírtam az ajtó előtt ahova nem mehettem be. Idővel, jöttek mások is. Szülők, anyukák és apukák, mindegyik egy egy cumisüveget tartott a kezében. Nemsokára beengedtek bennünket. Próbáltam összeszedni magam, erőt venni a testemen. Bent megláttam a kis fiamat. Ott feküdt egy inkubátorban, békésen aludt, és csövek lógtak ki belőle. Egy a karjába, volt ami a talpához ment, és az orrában is volt egy cső. életem legszebb napja, mert ugye annak kellett volna lennie kezdett átváltani rémálommá. Nem akartam hinni a szememnek, hogy valóban az ott az én gyerekem. Az orvos szavai szíven ütött. A kór, ami miatt rosszúl volt a fiam az egy jobb oldali tüdőgyulladás. Nem hitegetett az orvos, nem ringatott olcsó reményekbe. Feketén fehéren elmondta, a pillanatnyi állapotot. A kezelés módját, a helyzet súlyát…azt, hogy most ő kűz, kűzd a kór ellen, hogy életben maradjon. Ne ijedjek meg, most már jó kezekben van, pár napig még romolhat az állapota, és akár még lélegeztető gépre is kerülhet… sokkolt a hír. Nem tudtam mi tévő legyek. Össze voltam zavarodva. Csak álltam az inkubátor előtt és néztem a fiamat, aki egy erős, hatalmas baba és ő nem ide való…Neki velem kellene lennie…Nem sokáig bírtam ott maradni. Nagyon rosszúl lettem. Feltotyogtam a szobába, leroskadtam az ágyra és teljesen kétségbe estem. Látni azt, hogy másik 3 társam, aki fiammal egy napon született mind ott van az anyukájával. A szobában sem tudtam maradni. Csak ültem a folyosón és telefonáltam. Felhívtam a férjem, elmondtam mi történt.. Nem akarta elhinni. Számomra is hihetetlen volt. Egyből kocsiba ült, és jött vissza hozzám.. Egymást támogatva mentünk vissza a z intenzív elé és vártunk. Vártunk, mikor engednek e ismét hozzá. Mire bejuthattunk, már lélegeztető gépen volt. Addigra már képtelen volt saját maga levegőt venni. ..Egy csomó vizsgálat volt még ami várt rá, egy csomó gyógyszert is kapott…A családot is értesítettük, hogy mi a helyzet, mindenkit sokkolt a hír. Fiamat behozták hozzám, hogy legalább őt megölelgethessem. Kicsikém egész végig a testvérét kereste, mindenkihez odament és belekukolt a kocsikba, ahol a babákat tolták…Sajnos nem láthatta az öccsét. Senki sem láthatta csak én é a párom. Nehéz időszak következett mindannyiunk számára. A kórházi lét maga volt a pokol, minden perce. Nehéz volt kibírni, hogy mindenkivel vele lehet a babája csak velem nem. Sosem voltam a szobámban. Mindig ott ültem az intenzív előtt, hogyha be lehet menni elsőként beengedjenek. Persze örültem más örömének, és jó volt látni, de iszonyatosan fájt közben a szívem. 4 nap után engem végre kiengedtek. Hazamehettem a családhoz, és a nagy fiamhoz, de ezután kezdődött a napi ingázás. Megengedték, ahogy fokozatosan javulgatott lassacskán a kisfiam állapota1 hét után már vihettem be neki anyatejet. Végre ennyi idő után benyulhatta hozzá a búra alá és megérinthettem! 4 napig lélegeztették utána már elég volt neki az oxigén is…Lassacskán javult az állapota, mikor 1 hét után karantént rendeltek el, és csak a szoptatós anyukák mehettek be. Felütötte a fejét egy belső fertőzés, valaki valahogyan megfertőzte a babákat, és mindenkinek felszökött a láza….Nehéz napok voltak ezek is. Azokért a pillanatokért éltem, amiket a fiammal tölthettem. Minden reggel elvitt a párom reggel 7-re a kórházba, este pedig jött értem 20 órára. Embert megpróbáló időszak volt. Nem kívánom senkinek sem azt mit i ott átéltünk. Az intenzív előtt ismeretlen ismerősei lettünk egymásnak, egymást biztatgatva próbáltunk minden apró hírből erőt meríteni. Szerencsére, 15 nap után hazahozhattuk a kicsit! Nagyon boldogok voltunk mindannyian! Nagyfiam berohant hozzá a szobába, megsimogatta egyből. Ő is teljesen oda volt érte. Mára ezek a dolgok persze csak rossz emlékek. Azóta kicsike fiam megnőlt, megerősödött szépen. Már 9 hónapos nagy legény, majd 11 kg és 80 cm… Nagy fiam van, hogy felsír éjszaka a mai napig is, keresi az öccsét. Gyakran ke úgy, hogy hol a Benike, elvitték a Benikét! Csak akkor nyugszik meg, ha megmutatjuk a kiságyban szuszogó tesóját neki. Félti nagyon. Talán ő is emlékszik valamilyen szinten a kezdeti nehézségekre...

Köszönöm az orvosoknak az intenzív dolgozóinak, hogy így vigyáztak a fiamra és meggyógyították.

És neked is köszönöm, hogy elolvastad. Nem tudtam erről senkinek sem beszélni, elég sokáig magamban tartottam, de most hogy kiírhattam magamból is megkönnyebbültem.