Volt aki már vetetett el magzatot, mert Down-szindrómás volt? Hogyan lehet ezt lelkileg túlélni?

Rezzenéstelen arccal vetetném el és nem érdekelne tovább. Szerintem maximum addig érezném rosszul magamat ameddig a testemen lenne nyoma a terhességnek. Elég erős vagyok lelkileg, nem érdekel senki véleménye és célorientált vagyok; ha meg kellene szülnöm azt is egy küldetésként fognám fel, hogy megszabaduljak egy olyan dologtól ami tudom, hogy tönkretenne hosszútávon, akire nézve minden nap érezném a kudarcot, aki miatt fel kellene áldoznom magamat, aki miatt a meglévő gyerekemet kellene háttérbe szorítanom minden téren és akire majd a beteg testvére maradna ha egyszer valami történik velem. Inkább szabadulok meg tőle ameddig lehet és legyen pár szar napom, minthogy évtizedeken át őröljem magamat azon, hogy bevállaltam valamit társadalmi nyomásra amihez kevés és túl önző vagyok.

Tudom, érzéketlen vagyok, pontozzatok le, egy kicsit sem érdekel, a férjemmel megbeszéltük, hogy elsőre bevállalnánk beteg babát és ez esetben nem lenne több gyerekünk de másodikra nem, mert az már nem csak a mi, hanem a lányunk életére is kihatással van.

Ismerek ilyet. 12. heten az ultrahangon kiderult, de vetettek mintat mehlepenybol es az teljesen igazolta is. Nagyon megviselte az abortusz es nagyon nehezen dolgozta fel. Leginkabb azert, mert az o elveivel es neveltetesevel teljesen ellentetes maga az, hogy egy még élő magzatot meghalasszanak. (Nem.kell belekotni, de igyekeztem ugy fogalmazni ne essen rosszul senkinek.)

Az egesz down kromoszoma rendellenesseggel az a gond, hogy nem tudni mit dob a gep. Lehet alig van/lesz eu problemaja es nagyon szeretheto de lehet sulyosabb eset es hatalmas probatetel ele allitja a szuloket.

A családban van down-os, és sajonos még a dédunokának is bőven kijutott belőle,milyen egy beteg ember. Szülők hamar meghaltak, testvérre maradt a gondozás, ott már unokák is vannak, akik sokszor meggondolják,hogy a mamánál aludjanak-e,mert nem lehet tudni mikor jön egy dühkitörés és órákon át való kiabálás,dühöngés.

Mi eldöntöttük,hogy ha beteg lenne a baba nem tartanánk meg. Biztos,hogy nagyon fájna,és megviselne,de ez lenne a jobb döntés.

Amiről senki nem beszél az az hogy nemcsak a családnak rossz, de a down-osnak is,mert ha olyan súlyos az állapota akkor mi öröme van életben? Beszélgetni nem tud, írni,olvasni nem tud ,szellemileg egy kisgyerek szintjén áll,főleg ha még esetleg testi betegségei is vannak,mert náluk pl gyakori a szívbetegség is.