Ki hogy érzett, amikor megtudta, hogy gyermeket vár? Ti mikor kezdtétek szeretni a magzatotokat, mikor kezdtetek el érezni valamit iránta? 9 hetes terhes vagyok, teljesen beparáztam, ez normális?

Sziasztok!

9 hetes terhes vagyok. Nem terveztünk gyereket a párommal (illetve még nem most), de így sikerült. Neki már előző házasságából vannak gyerekei (nagyok már). Ő idősebb nálam, ezért túl van azokon a dolgokon, amiken én még nem. Neki nem újdonság egy gyerek, keresztül ment már a szülővé válás rögös útján, megélt dolgokat. Amikor megbeszéltük, hogy mi legyen a gyerek sorsa (felmerült bennünk az a lehetőség is, hogy esetleg nem tartjuk meg) ő rám bízta a döntést. Rám bízta megtartsuk e vagy nem, hiszen nem ő a kérdéses, hanem én, hogy fel vagyok e már készülve rá. Kérdezte tőlem, hogy felkészültem e rá, de mondtam neki, hogy nem tudok neked megnyugtatóan igent mondani, hiszen erre nem lehet felkészülni. Fogalmam sincs mit vállalok. Illetve tudom, hogy ez óriási felelősség, de akkor is csak idővel fog kiderülni mit jelent szülőnek, anyának lenni.

Jelen pillanatban ott tartok, hogy egyik nap akarom a gyereket, másik nap nem. Egyik nap nagyon boldog vagyok, hogy a szerelmemmel közösen lehet egy gyerekem, másik nap pedig elfog a pánik, hogy én még nem is csináltam úgy Isten igazából semmit az életemben, hogy még én is csak keresem az utam, hogy mi lesz velem, ha gyerekem lesz. Vannak álmaim, amiket még nem valósítottam meg. Aztán megint jön egy gondolat, hogy attól mert születne egy gyerekem, még nem kellene elásnom magam, attól még számtalan dolgot csinálhatok az életemben, de akkor is nagyon aggasztó. Bepánikoltam. Sokszor úgy érzem, hogy még magamért sem tudok sokszor felelősséget vállalni, hogy fogok tudni akkor egy gyerekért? A kor az, ami inkább engem befolyásol abban, hogy megtartsuk. Egyrészt én 31 éves vagyok, nem akarok kifutni az időből, másrészt a párom kora, ő most 42 éves.

Nem is fogtam fel igazán, hogy gyereket várok, nem is érzek még iránta semmit. Nem szeretem, és nem örömujjongok, csak sodródom. A párom támogat, és tudom, hogy iszonyú jó, odaadó apukája lenne a gyereknek (látom, hogy bánik a másik két gyerekével), illetve ennek a gyereknek meglenne mindene, nem szenvedne hiányt semmiben. Anyagilag szerencsére rendben vagyunk. Szóval ilyen szempontból nyugodt babavárásnak néznék elébe. Kérdés, hogy az aggodalmaim erősödni vagy tompulni fognak e. Meséljetek, ki hogy érzett, amikor megtudta, hogy gyermeket vár.