Ti nem féltek a babátok születése után, hogy a párotok elhanyagol?

Hát nekem is voltak ilyen gondolataim a gyerekvállalás előtt. Ennek ellenére kétségem sem volt, hogy a párommal akarok gyereket vállalni. Csak simán féltem, hogy mostmár "csak" anya leszek és nő már soha.

Aztán furcsa dolgot produkált az élet, a babám születésével eszembe sem jutott ez már. Konkrétan annyi de annyi más volt fontosabb ennél, hogy az érzékiség/figyelmesség keresése jó időre félre lett téve. De ezt megbeszéltük, szóval minden közös egyetértésben ment. Egyébként inkább én hárítottam, a párom szeretett volna velem foglalkozni, csak napi 4 óra alvással nekem az ágy volt minden vágyam.

Aztán ahogy idővel egyre könnyebb lett a babánkkal, úgy kezdtünk mi is újra egymásra találni. Új dolgokat fedeztünk fel egymásban, mivel nagyon kevés időnk volt kettesben, igyekeztünk mindent maximálisan kihasználni. Emlékszem sokszor volt, hogy egy-egy brutál húzós nap után csak egymásra néztünk és nevetve mondtuk, majd holnap ... :-)

De az egésznek a lényege a sok-sok beszélgetés. A próbálkozós időszakban, a terhességem alatt és a szülés után is el tudtam a páromnak mondani a félelmeim, a kétségeim, még a leghajmeresztőbb gondolataim is. Ő is persze megosztotta velem ezeket. Szóval ez a kulcsa a dolognak.