Középidős (vagy idősebb) magzat elvesztése után kb.2 hónappal hogy érezted magad?

A fájdalom épphogy elviselhetővé vált, teltek a mindennapok és ott volt a két és fél éves kislányom, meg a férjem, tennem kellett a dolgomat. De nem volt olyan nap - talán amióta elveszítettem - hogy legalább egy gondolat egy sóhaj, vagy egy könnycsepp ne az Övé lett volna.

Akkoriban még a "túlélésen" gondolkoztam. Annyit tudtam, hogy szeretnék kisbabát de akkoriban esett le az is, hogy Őt már soha nem fogom visszakapni, bármi történik is, Ő volt és elment és együtt van Édesapámmal.

10 hónap telt el, mióta elveszítettem. Visszamentem dolgozni - nagyon jól esik. Kislányom oviba ment, más lett az életünk. Most erre szeretnék koncentrálni és mivel tudom, hogy a terhességem veszélyeztetett lesz - műtét - így szoktatom magam a gondolathoz és próbálok minden jót felszívni magamba, sok mindent megtenni addig, sok jó emléket összegyűjteni élvezni az életemet, úgy ahogy az most van. Törekszem arra, hogy elfogadjam a Kisbabám halálát, megbirkózzam a hiányával. De minden nap velem van, a szívem egy kis szeglete az Övé és néha visszavonulok oda egy kicsit, na akkor mindig eltörik a mécses. Hiányzik és szeretem, de meghalt. El kell fogadnom, ezzel kell együtt élnem.