Hogyan mondjam el a tanáromnak, hogy lelki bajom van (többi lent)?

Szóval... főiskolára járok, utolsó fél évet teljesítem és van egy tanárom (férfi), aki három tárgyat is tanít, ráadásul fő tárgyakat és így elvárja, hogy rendszeresen járjunk, házikat csináljunk stb. Persze lehet hiányozni, de csak nagyon ritkán. Szóval három hete, hétfőn úgy döntöttem, hogy nem megyek be az órájára, két hete pedig gyakorlaton voltam, ami nem igazán számít hiányzásnak.Eddig minden rendben is volt, de a héten elindultam a suliba (hétfőn), de bejárós vagyok, így az út kb. 1 órás busszal. Viszont a buszon, először csak rosszul éreztem magam, de mikor többen felszálltak és megálltak mellettem egyszerűen bepánikoltam és éreztem, hogy le kell szállnom különben rosszul leszek. Aztán úgy döntöttem, hogy tovább megyek egy másik busszal, viszont mikor fel akartam szállni láttam azt a sok embert és éreztem, hogy nekem ez nem megy. Rosszul éreztem magam, szédültem, és majdnem elsírtam magam, mert nekem fel kell szállnom arra a buszra. Végül nem szálltam fel, és haza menni is alig tudtam, mert egyszerűen képtelen voltam felszállni a buszra. 3 órát sétálgattam a hidegben, mire rátudtam venni magam, hogy felülök egy buszra, de azt is csak úgy, hogy az első ülésre, hogy ne lássam hány ember van a buszon körülöttem.

Végül hazaértem és természetesen elmondtam anyukámnak és a testvéreimnek (az egyik tesóm egyébként ott volt velem az esetnél, de kértem, hogy Ő menjen tovább a suliba). Anyukám közölte, hogy ez már nem mehet tovább így, el kell mennem egy "dokihoz", én beleegyeztem, mert az én véleményem is az, hogy szükségem van rá.

Kedd reggel pedig ugyanez történt, és egyszerűen csak sírtam és közöltem anyukámmal, hogy én akarok menni suliba, csak épp nem merek, félek elindulni.

A lényeg, hogy nem fizikai problémám, hanem lelki problémám. Állandóan streszelek, szorongok, idegeskedek a legapróbb dolgokon is, de olyan szinten, ami már sajnos nem természetes. Valamint nem nagyon szoktam beszélni a problémáimról senkinek (nagyon jó kapcsolatom van a családommal, csak épp velük egyszerűen nem tudok beszélni ezekről a dolgokról), így ez is tönkre vág teljesen. Ettől a folyamatos szorongástól pedig úgy látszik, hogy már fizikai tüneteket is okoz, és ezt már nem tudom elviselni, nem akarok egy pánik beteg lenni, aki nem tud kimozdulni a házából.

Huh... bocsánat, eléggé elkanyarodtam, és ráadásul hosszú is lett. A lényeg, hogy szünet után beszélni akarok a tanárommal, hogy nem azért nem voltam órán, mert nem érdekel, hanem mert volt egy "pánikrohamom". De, hogy közöljem vele ezt?

21/L