Nektek hogyan kezelték a tanárok azt, higy depressziósak/anorexiások/bulímiások stb, voltatok (/vagytok)?

Miért kéne tudniuk?

Az arcodra van írva vagy mi?

Ha pedig ennyire elakarod mondani, akkor hajrá. Legalább szakemberhez járnál és kigyógyulnál ezekből a kórságokból.

Egyszerű szaktanárként egy 36 fős osztályban nem nagyon veszem észre, hogy a gyerek depis, anorexiás stb hacsak nincs valami extrém jele (sír, rosszul van, kimegy óráról).

Tanárként sok mindent láttam már de sosem néztem le senkit sem. Viszont mi is emberek vagyunk (én meg ráadásul még pasi is) így ha nem szólsz a bajodról nem biztos, hogy észreveszem. Mivel nem vagyok orvos sem szakember ilyen téren ezért nem biztos, hogy tudok segíteni.

Nem tudtam elrejteni, mivel kiállt minden csontom és nagyon sokat változtam egy év alatt...

Igazából félrehívtak beszélgetni, hogy minden oké, miért fogytam le, stb... Az elején. Utána mikor drasztikus lett, próbáltak étellel kínálni, finoman meggyőzni, szóltak anyáéknak is... Más nem történt. Anya is csak a háziorvosig vitt, onnan meg már más sztori.

De aggódtak igen, és örültek, mikor jobb passzban láttak :)

Nem vették észre, mert csak otthon sírtam:S, az eredményeim sem romlottak.

Talán túlzás is, hogy depressziós voltam, egyszerűen volt egy rossz évem, kb. ennyi. A szüleim tudtak róla, sokat beszélgettünk, de nem merült fel, hogy szakemberhez kellene fordulni vele (nem gondoltuk, hogy tudna bármiben is segíteni), aztán egy év után valahogy magától elmúlt, és nem is tért vissza. Szerintem egyszerűen csak ki voltam merülve. (Erős gimi, 38 óra/hét jellegű történet - amikor elmúlt, akkor már sokkal kevesebb óránk volt)