Tudnátok nekem mondani egy tájleíró részletet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből?

Amikor Ödön és Leonin utaznak haza Magyarországra, az orosz sztyeppén elkapja őket a burána.

Így mutatkozik be Jókai írásában:

"Szinte dél volt, mire világosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sűrű ezüstfátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt, fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen; az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakadt a köd, s eléderült a táj. Szép fehérre festett táj, ezüstlapon cukoralakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zúzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristállyal behintve.

És nehány percig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekívánkozott az utazókról.

E tünemény oka nemsokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét ködforma; eleinte kétes lila színű, azután mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan - és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolhoz mérve ijesztő sebessége kivehető, amint közelít s amint a napot elborítja; az egész táj egyszerre hamvasszürke lesz."

"Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött táncolva, keringve egy rettenetes, fehér kísértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! Az északi "szélmenyasszony", ki homok helyett hóbul emel oszlopot ég és föld között, s ez őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talál: erdőt, házat, embert, vadállatot.

Ez a burána."

Egyszerre nagyot villámlott.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg nem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kígyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apokalipszis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyún; uralkodva a vihar rémei között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három, s hasztalan emleget nekik az imsik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

Néhány perc múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.

A burána utolérte őket, s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

"Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles, égető havat; a bőrfödelet mintha óriási korbáccsal ütötték volna; egy percre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfikézzel."