Van itt még, aki otthagyta az egyetemet, ti mi miatt?

Az 1. év után halasztottam, egyrészt mert baromira nem érdekelt a szak, meg ehhez jött valamilyen szinten az is, hogy nem találtam társaságot magamnak, de önmagában ezért még nem hagytam volna ott. Eredetileg az volt a terv, hogy dolgozok és 2. félévre visszamegyek. Ekkor még nem tudtam, hogy ott fogom hagyni, a szüleimnek is csak annyit mondtam, hogy nem nagyon szeretem a szakot. Vizsgaidőszakban (persze én nem vizsgáztam, de az egyetemista ismerőseimnek, barátaimnak vizsgaiődőszak volt), tehát kb. 1 hónappal a 2. szemeszter kezdete előtt “jöttem rá”, hogy orvos akarok lenni. Ez igy nagyon bugyután hangzik meg akkor mégjobban annak tűnt, de szorított az idő. Nem voltam biztos benne, hogy ez most fellángolás vagy tényleg komolyan gondolom, de 1 hónap alatt megszívtam magam annyi információval, amennyivel csak tudtam és végül nem kezdtem el a 2. szemesztert sem, már csak az állami évek miatt sem.

A szüleim húzogatták a válukat, én tovább dolgoztam, közben meg latolgattam magamban a dolgokat, hogy “én orvosira”. Kb. nevetséges volt, mert középsuliban nem szerettem se a kémiát, se a bioszt. Elővettem a régi tankönyveimet és munka mellett olvasgattam őket.

A szüleim akkor rágtak be, amikor a nyáron közöltem velük, hogy orvosira akarok menni, ehhez érettségiznem kell bioszból+kémiából és nem szeretném folytatni az adott szakomat. Hát, amit kaptam egész nyáron, azt nem sosem fogom elfelejteni. Milyen semmirekellő vagyok, 20 évesen nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel stb. Ráadásul lecsúsztam a ponthatárról Debrecenben, illetve hülye fejjel Pécset nem jelöltem meg, mert “túl messze lett volna” (500km).

Még egyszer megpróbálom, viszont lassan 22 leszek, csalódtam magamban, a szüleim is bennem de azt 100%-ban tudom, hogy orvos akarok lenni és nincs bennem semmi kétely, mindennél jobban ezt akarom.

U.i: csak azért írtam ilyen hosszú választ, hogy ha esetleg egy elkeseredett lélek erre téved, emlékezzrn rá, hogy nincs egyedül. Én nagyon egyedül éreztem magam és a világ legnagyobb idiótájának az elmúlt másfél évben, pedig vannak sorstársak mindig. Ugyan nem happy end az én történetem sem, de kitartóan küzdök azért, hogy az legyen.