Kiejtés szempontjából melyik a legkönnyebb?

Az olasz nyelv kiejtése magyar anyanyelvűek számára gyerekjáték. Egyrészt ugye minden olasz hangzó megtalálható a magyar nyelvben is, nem kell olyasmiket gyakorolni, hogy nazális vagy nem nazális n hang. Az írásuk/kiejtésük is olyan, hogy megtanulsz pár szabályt, és utána tök ismeretlen szöveget fel tudsz olvasni hiba nélkül, még úgy is, ha nem érted. A hangsúly is olyan, hogy kb. egyetlen szabályt kell tudni, hova teszik egy szón belül a hangsúlyt, ezt egy kicsit gyakorolni, aztán mindenki azt hiszi, hogy olasz vagy, még az olaszok is.

Igazából éles helyzetben minimális nyelvtudással hátrány, hogy ilyen egyszerű a kiejtés, mert simán olasznak néznek, pedig tíz percedbe telt magadban összerakni azt a kérdést, hogy merre van a vécé. Erre simán odahadarják neked, hogy a lépcsőn le, bal oldali folyosó, jobbról a második ajtó, de te ebből alig értesz valamit, úgyhogy keresheted tovább.

2: "Az olasz nyelv kiejtése magyar anyanyelvűek számára gyerekjáték. Egyrészt ugye minden olasz hangzó megtalálható a magyar nyelvben is"

Ilyet csak az állít, aki nem beszéli jól az olaszt, ill. nem ismeri jól, vagy csak felületesen ismeri a kiejtését. Csak néhány "apróság":

Az olaszban az o betű két különböző hangot jelölhet, melyből az egyik kapásból ismeretlen a magyarban – pl. az otto szó két magánhangzója eltérő hangzású. Viszont pl. a sotto szóban ugyanazt a hangot jelöli mindkét o betű. A helyesírásra nem lehet támaszkodni.

Hasonlóan, az e betű is két különböző hangot jelölhet: a magyar e hangot vagy a magyar é hangot, de a magyarral ellentétben mindkető lehet hosszú és rövid hang is. Az írásképből azonban szintén nem derül ki, mikor melyik hangot jelöli az e betű, pl.:

– vera [véérá, hosszú é-vel] = 'valódi'

– Vera [veerá, hosszú e-vel] = Vera (név)

– Verdi [vérdi, rövid é-vel] = Giuseppe Verdi

– verbo [verbo, rövid e-vel] = 'ige'.

Magyarul: mindegyiket külön-külön meg kell tanulni. Persze egy idő után rá lehet valamennyire érezni, de mindig ellenőrizni kell egy kiejtési szótárban! Ez kicsit sem gyerekjáték!

És akkor ott van még a -gli-/-gle- betűsor mássalhangzója, mely nem is ismert a magyarban.

Az -s- betű kiejtése sem mindig egyértelmű: a presento szó például jelentéstől függően lehet [prezento] vagy [preszento] is…

De ugyanez igaz a z betűre is: hol [c] hangot, hol [dz] hangot jelöl; de pl. a razza szó mást jelent [ráccá]-ként ill. [ráddzá]-ként kiejtve.

Aztán, bizonyos szavak az utánuk következő szavak első mássalhangzóját meghosszabbítják – na ezt írásban végképp semmi nem jelöli, ezt tudni kell! Pl. az "è vero" kiejtve nem [e vééro], hanem [evvééro].

És azt még nem is említettem, hogy a szóhangsúlyt sem jelöli írásban az olasz, így azt is érdemes minden ismeretlen szónál ellenőrizni, mert nagy meglepetések érhetik az embert.

Aki ezek alapján gyerekjátéknak gondolja az olasz kiejtését, az nem tudja miről beszél.

De ehhez hasonlóakat lehetne írni a németről is és a spanyolról is, hiszen mindkettőben vannak a magyarban ismeretlen beszédhangok. Ugyanakkor messze a spanyol helyesírás tükrözi legpontosabban a kiejtést, így ilyen szempontból a spanyol a legkönnyebb, az a "legnyelvtanulóbarátabb".

A francia kiejtése meg egyértelműen a legnehezebb, az vitán felül áll.