Nem tudom már mit csináljak, tanácstalan vagyok?
Valahol jó, hogy sok lehetőség van a mai világban, de közben meg már összezavarodik az ember…
Évek óta egy bizonyos egyetemi szakra készülök. Nem szeretnék konkrétumokat írni, tudom, hogy így nehezebb, de nem akarom, hogy felismerhető legyen és egyelőre a terveimet sem akarom elárulni, maximum akkor, ha úgy néz ki, sikerül. Egész konkrét elképzelésem van arról, mit és hogyan akarok csinálni, elvileg reális és abszolút megvalósítható, van jövője a dolognak, a szüleim is támogatnak benne, én meg hajlandó vagyok képezni magam, tanulni, hogy jó legyek.
Na most ehhez a dologhoz, legalábbis abban a formában, ahogy én csinálni szeretném, nem feltétlenül kell speciális diploma, vagy legalábbis nem feltétlen kell az, amit én elterveztem. 5 év lenne az az egyetemi képzés, rengeteg felesleges dologgal és nem feltétlen korszerű tudással, meg hát 5 év olyan kiszámíthatatlan, főleg ebben a világban, meg az életemben is vannak dolgok jelenleg, amik miatt olyan soknak tűnik az az 5 év.
Vannak különféle képzések, amiket el lehet és el is akarok végezni, amelyek a lényeget tanítják meg az adott szakmával kapcsolatban, néhány online is végezhető. Ezeket egyetem mellett is el akartam végezni, de nyilván úgy nehezebb lenne. Mostanában merült fel bennem az, hogy lehet, hogy egy másik szakra kéne mennem, ami csak 3 éves, közben pedig elvégezgetném ezeket a képzéseket. Ezzel csak az a baj, hogy ha meg ne adj isten, nem jönne össze, amit csinálni akarok, akkor máshol, önmagában ezzel a diplomával nem mennék semmire, csak a másikkal, bár nem sok fizetésért. Egyetemre menni szeretnék, mert azért szeretnék egyetemista lenni, tanulni és kinéztem későbbre egy mesterszakot, amihez ugye kell alapszakos diploma (az mindegy, milyen), így majd oda is tudnék jelentkezni, csak nem feltétlen az eredeti terv lenne a jó. Illetve egy képzésnél is szükséges a beiratkozásnál az, hogy legyen diplomám vagy folyamatban lévő egyetemi tanulmányaim.
Szerintem túlgondolom. Tipikusan az az ember vagyok, aki szereti bebiztosítani magát, és nem akarok elrontani semmit, nem akarom megbánni a döntésem. Meg olyan jól elterveztem éveken keresztül ezt a szakot, most ha variálok és mégsem jönne be, nagyon mérges lennék magamra. Mindkét opciónak mérlegeltem az előnyeit-hátrányait, de ugyanott tartok. Már nem tudom, mit csináljak… Hamarosan meg majd jön a felvételi időszak.
19l
válasza:
válasza: válasza:"5 év lenne az az egyetemi képzés, rengeteg felesleges dologgal és nem feltétlen korszerű tudással, meg hát 5 év olyan kiszámíthatatlan, főleg ebben a világban, meg az életemben is vannak dolgok jelenleg, amik miatt olyan soknak tűnik az az 5 év."
Nekem ez nem úgy hangzik, mintha annyira szeretnéd. Az én szakmámhoz sem kellett diploma. Sőt, sok dolog már akkor elavult volt, mikor belerakták a tantervbe. Mégis elmentem arra a szakra tanulni és diplomát szerezni, mert méltó akartam lenni arra, hogy xy diplomás szakembernek nevezhessem magam. Biztosan találtam volna papír nélkül is állást, de nem akartam egy munkahelyen sem azon aggódni, hogy a szakirányú végzettség hiánya egy fogyatékosságom lesz a felvételi folyamat során. És nem mellesleg, úgy voltam vele, hogy nem baj az, hogy tudom a szakmám alapjait és azt, hogy mi az, ami helyett új eljárásokat használunk, milyen egyéb alapozó ismeretek vannak, amikből kifejlődött ez a szakma. Nem halok bele abba, hogy van egy jó végzettségem, ha fontos nekem a hivatásom... Szerintem érdemes lenne ezen kicsit elgondolkodnod. De nem akarlak ráerőltetni a papírra, csak egyáltalán nem tűnsz eltökéltnek, inkább megúszósra akarod fogni a dolgot. Ha nincs papírod, akkor is tanulnod kell, rengeteget, gyors ütemben. Erre van terved vagy autodidakta kulcsszó alatt épp csak annyi tudást fogsz magadra szedni, ami kényelmes? Mert egyetemen azért pörgetnek rendesen és megtanítanak gyorsan tanulni, amit egyedül kihozni magadtól elég erős önuralmat és szervezettséget igényel. Egyetemen megbuktatnak a búsba, ha nem csinálod ezt elég gyorsan és hatékonyan, de véleményem szerint az önálló tanulás legnagyobb zsákutcája, hogy nem feszegeted eléggé a határaidat és amit tanulsz, ahhoz sincs megfelelő koncepció, csak úgy öncélúan, kedvtelésből zajlik. Ami nem baj, de nem elég ahhoz képest, akit kiképeztek úgymond. Kevés autodidakta van a szellemi munkakörökben, aki valóban penge és valóban rendelkezik olyan kompetenciákkal, mint akit tanítottak és keményen számonkértek. Tudom, mert én is próbáltam mindkét válfajt és igazán hatékonyan önállóan tanulni csak onnantól tudtam, hogy mellette egyetemre jártam. Előtte inkább lébecoltam, időt pazaroltam.
#1: A szüleim szerencsére normálisan neveltek, soha nem vártak el tőlem túl sokat, én sem vagyok maximalista, sosem érdekelték őket a jegyeim, nem erőltettek semmit, a továbbtanulásomba se szólnak bele. Én elmondtam nekik, mi érdekel, mi szeretnék lenni, mik a terveim, ők ezt elfogadták, támogatnak benne, segítenek, amiben tudnak, nem akarnának rámkényszeríteni olyat, amit nem akarok.
Azt sem mondanám, hogy önbizalomhiányos vagyok, szerintem van egy egészséges önbizalmam, tisztában vagyok a képességeimmel, egy normális embernek tartom magam. Néha viszont egyes dolgokban elbizonytalanodom, főleg, ha van tétje, mert a jövőmet nagyon nem szeretném elrontani.
Pszichológushoz járok, de nem önbizalomhiány miatt.
#3: Egészen idáig pedig nagyon lelkes voltam, mindennek utánanéztem, emberekkel beszéltem, akik oda járnak és nagyon akartam, most is akarom és eddig sem arra számítottam, hogy majd tökéletes lesz minden, ami zavar, az inkább az 5 év.
Nagyon elbizonytalanított ez a covid helyzet is, ráébresztett arra, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat, minden borulhat úgy, hogy nem tudok mit tenni, sose lehet tudni mi lesz, gyorsan változik a világ. Nem pont ide tartozik, de az elmúlt időszakban mentális problémák alakultak ki nálam, nem olyan durva, hol jobb, hol rosszabb, de tartok attól, hogy hogy fogok boldogulni az egyetemen, ráadásul 5 évig egyhuzamban?
Államilag támogatottra mennék, ha ott kéne hagynom, akkor vissza kell fizetnem a tandíjat, és olyan, mintha semmit nem csináltam volna, kezdhetném a nulláról. Passziváltatni is lehet, de akkor mennek a féléveim.
De egyébként nagy valószínűséggel marad az eredeti terv szerint minden, csak felmerült bennem más is, kicsit elbizonytalanodtam, összezavarodtam.
válasza:Nem pszichológiára készülök. Amúgy érdekel valamilyen szinten, de nem lennék pszichológus.
Az iskolában 4-es átlagom van, évek óta, mindig is jó tanuló voltam, de sok tantárgyat utálok/utáltam. A kitűnőre sose hajtottam, nem érdekel.
Kb 1 éve vannak problémáim, előtte soha semmi hasonló bajom nem volt. Kialvatlan biztos nem vagyok, 8-9 órákat alszom. Az elmúlt kb. 4 évben nem éltem egy átlagos életet, ezt most hosszú lenne leírni, meg nem is akarom, 9.-11.-ig magántanuló voltam (okkal, de nem a mostani problémáim miatt), most estin vagyok. 10.osztály második félévében és 11.-ben szó szerint kb abból állt az életem, hogy otthon ültem, nem találkoztam senkivel, alig mentem valahova, maximum anyámmal vásárolni meg sétálni, ugye minden be volt zárva, amúgy is online oktatás volt, eléggé elszigetelődtem. Alapból is introvertàlt vagyok, ez is nehezíti a dolgom. Most már jobban kimozdulok, jobban van egy rendszer az életemben, de még mindig köze nincs ennek ahhoz, ami lenne az egyetemen és tartok attól, hogy majd nem fogom bírni. Volt olyan időszak, amikor szorongtam, ha ki kellett mennem egyedül az utcára.
Mindenen idegeskedek, stresszelek, szorongós vagyok, néha meg sem tudom magyarázni az okát. Például ha sok ember, tömeg vagy nagy zaj van, az szorongást vált ki belőlem, úgy egy éve. De nem attól tartok, hogy majd kinevetnek vagy engem bámulnak, ez eszembe sem jut, a suliban is merek kérdezni, jelentkezni, kimenni a táblához mindenki előtt, csak a sok ember zavar.
Depressziós nem vagyok, de sokszor van rossz kedvem, egyik pillanatról a másikra leromlik a hangulatom, negatívabban gondolkodok és egyre jobban megkérdőjelezek dolgokat, hogy megéri-e csinálni ezt meg azt…
Manapság sajnos elég sok tinédzsernek vannak mentális problémái, sőt, egyre korábban, gyerekeknek is.
válasza:3 hónapja körülbelül. A szüleim nyugodt természetűek, a mamám aggodalmaskodik mindenen, lehet örökölt is, mondjuk ő más dolgokon aggodalmaskodik.
Nem tökéletes a családi hátterem, nem azt mondtam, de nem ilyen értelemben volt a probléma. Soha nem vártak el tőlem túl sokat, nem kényszerítettek bele helyzetekbe, meghallgattak, szeretnek, jót akarnak nekem, anyukámmal kifejezetten jó a kapcsolatom, de az tényleg zavar, hogy nincs egy normális családom. Elváltak a szüleim, már régen, maga a válás nem is viselt meg, meg szerencsére a szüleim sem durván váltak el, nem ordítoztak, nem neveltek egymás ellen, továbbra is szóba állnak egymással és tudnak normálisan beszélni, nem is ez zavar, de nyilván jobb lett volna normális családban felnőni. 13 éves voltam, amikor anyukám és apukám is megismerkedett az új párjával. Apukám feleségével nagyon jóban vagyok, szimpatikus volt a kezdetektől fogva, jól kijövünk, anyukám párjával sincs bajom, rendes ember, nem ártott nekem, viszont ő soha sem volt szimpatikus, teljesen más mint én, eléggé bekavart az én életembe is ez a szituáció (úgy, hogy ugye én nem tehettem semmiről), inkább ez lehet a baj. Plusz a covid helyzet, azért erősen rossz hatással volt rám a bizonytalanság, bezártság, meg úgy az egész.
De nem tudok vele mit csinálni, nem mondhatom/mondhattam azt anyámnak, hogy hagyja ott a párját miattam és legyen minden a régi. Ő is tud arról, hogy ez (is) engem zavar. A múlton meg már pláne nem tudok változtatni, ami már el lett rontva, azt nem könnyű helyrehozni.
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!