Hogyan éreztétek magatokat orvosi egyetem alatt?

Ezt így előre nem lehet megválaszolni. Milyen magánéleti gondok? Család vagy a párod? Ha jót tenne távolság akkor akár megoldás lehet, ha egy másik város egyetemére mész, vagy legalábbis elköltözöl otthonról. Igen, lesznek barátaid, ha barátkozol 😅 Picit túlságosan kesztyűs kézzel bánsz magaddal, ha akarsz valamit akkor érd el, 17-18 évesen nagyon korai ez az öndiagnosztizált depresszió és az, hogy “nem akarsz rajta rontani”. Ezzel a mentalitással semmi se lesz belőled, se fogorvos, de még boldog ember sem. Szedd össze magad és döntsd el mit szeretnél.

Amúgy az egyetem baromi nehéz, de a te helyzetedet ez nem befolyásolja, máshol lesz a hiba.

Vágj bele, sose tudod meg, ha nem próbálod meg!

Egy végzős Orvostan hallgató

Én végzős vagyok az ÁOK-n.

Nem akarok hazudni, az első 3 év nekem baromi nehéz volt. Rengeteg kitartás kellett és nagyon sok lemondással járt.

Annak, hogy most milyen a magánéleted, kapcsolatod a jelenlegi osztálytársaiddal, hidd el hogy abszolút nem lesz jelentősége a gimi után! Teljesen új társaságba fogsz kerülni és új barátokat szerezni, ők is menni fognak a maguk útján, ha nem akarod velük tartani a kapcsolatot nem kell.

Visszatérve az egyetemi nehézségekre, azt hiszem a legfontosabb, hogy bízzál magadban és hidd el hogy képes vagy rá. Az orvosi egyetemet egyébként egyáltalán nem csak zsenik végzik el, hanem rengeteg átlagos képességű ember is. Láttam már kihullani olyat, aki szerintem nálam sokkal okosabb volt, a szorgalom többet számít!

Nagyon vegyesen. Lényegesen jobban, mint középiskolában, mert úgy éreztem, hogy most már tényleg a célom felé haladok, már nincsen ez a "na és mi leszel, ha nagy leszel" kezdetű magyarázkodás, hiszen itt elég egyértelmű, hogy mi is leszel.

Én viszont nagyon vártam, hogy vége legyen. Az első 1-2 évben szinte semmi szakmai tárgyunk nem volt, ez elég rosszul is esett akkor is, és a mai napig (6 éve végeztem már) úgy gondolom, hogy nem is helyes így, mivel 4. évben megtudni, hogy ha esetleg mégsem erre gondoltál, azért egy kicsit későn van. A molekuláris sejtbiológia, vagy anatómia olyan hatalmas anyagmennyiséget ölelt fel rövid idő alatt, hogy könnyű volt elveszni benne, ha az ember egy kicsit hanyagolta a tanulást. Ahogy a 2-es válaszoló is írta, itt egyszer hangzik el minden, aki ott van ott van, aki nem, az úgy járt, a te dolgod, hogy az anyagot miképpen dolgozod fel, nincsenek motivációs feleltetések, kisdolgozatok, így nagyon nem árt észnél lenni és időben leülni tanulni, mert ha vizsgaidőszakban jött rá az ember, akkor az sajnos mindig későn volt. Nekem a 4. és 5. év sem volt pszichésen sokkal jobb, egyszerűen engem annyira frusztrált a hallgatói gyakorlatokon, hogy állnak mögöttem és nézik, hogy hogyan fúrom a fogat, hogy igencsak rányomta a bélyegét a munkám minőségére és volt is sok kétségbe esésem ,hogy nekem való-e ez a munka. A 3. évet mondjuk szerettem, azt bmikor újra csinálnám.

Én eléggé sérelmeztem azt, hogy a gyakorlatvezetők sokszor szakmailag egyáltalán nem voltak megfelelőek. Így például biokémiából szemináriumon közölte a gyakvez, hogy ő biológus, nem tud nekünk segíteni, mikor állítólag az óra feladata éppen a leadott anyag megértése lenne. Hát kösz. Szakmai gyakorlatokon meg hiába volt 1 szakorvos, ő nem mindig ért rá, rezidensek segítették a munkánkat, csak ő nekik sokszor még meg sem száradt a pecsét a diplomájukon, éppen pont egyetlen egyszer csinálták ők is azt, amit most tőlem elvártak, volt is nem 1 olyan beavatkozásom, amit azért szerencsétlenkedtem el, mert mire a szakorvos odajött segíteni, addigra a 3 órás gyakorlatból 2 eltelt, a rezidens meg nem volt képes elmondani, pláne megmutatni, hogy hogyan is kellene ezt kivitelezni, mert ő sem tudta jobban. Így én nagyon örültem, mikor szabadulhattam.

Ami hiányzik, az nyilván a társaság, hiszen teljesen szétszéledtünk az ország legkülönbözőbb pontjaira, most már sokan családosok is vagyunk, nem csak összeülünk egy kocsmában, mint egyetemen egy átlag szerda este. Illetve azért abban félig mégis csak van valami szabadság, hogy ha véget érnek az óráid, akkor az a te szabadidőd és te gazdálkodsz vele. Jó jó, tanulni kell, de te osztod be, ha amúgy rendesen készülsz, semmi nem történik, ha egy délután kimarad, vagy ha éppen nem vagy topon, fáradt vagy, tudsz magaddal kompromisszumot kötni, hogy inkább most csak ismételsz, vagy valami könnyebbet veszel át. Ez ugye már nincs így, részint a délutános rendelés szinte elvárás a legtöbb helyen, részint meg hiába utálsz egy esetet, egy embert, akkor is meg kell csinálnod ott és akkor, legyen bármilyen sz@r estéd előtte, de én pl dolgoztam többször betegen is, mert egyszerűen nincs hova rakni utána a beteget értelmezhető időpontban, ha elmarad a rendelés, így gyakorlatilag amíg fel tudok kelni az ágyból és kilátok a fejemből, meg funkcionál a kezem, addig bemegyek dolgozni, nincs már az, hogy akkor ellógja az ember a fél napot, meg aztán fekszik az ágyba, egyszerűen csinálni kell.

Jelenleg másodéves vagyok az orvosin. Felnőttként diagnosztizált ADHD-m van, ezt az első három félévet gyógyszer nélkül toltam le, emellett kaptam anno egy kevert depressziós-szorongásos zavar diagnózist is. Így pluszban szociálisan sem vagyok a legjobb, nagyon nehezen szerzek és tartok meg barátokat. Szóval azt hiszem, viszonylag hasonló helyzetben lehetünk.

Valamivel átlag feletti tanuló voltam eddig, egyik évben sem volt négy egész alatti az átlagom, de az az igazság, hogy cserébe engem csúnyán megviselt az egyetem, különösen az első egy év, amíg beleszoktam. Én azt ajánlanám, hogyha lehet, keress segítséget az egyetem előtt, vagy gyógyszert, vagy pszichológust, mert sajnos igencsak ki leszel téve a stressznek.

DE! Én is tudtam teljesíteni még ezzel a sok diagnosztizált zavarommal is. A legfontosabb dolog az, hogy igazán akard csinálni, és meglegyen a szorgalmad. Emellett fontos a kitartás és az, hogy merj harcolni, sokszor akár saját magaddal, amikor valami nagyon rossz anyagon kell végigrágnod magad.

Ami pedig a stresszt illeti, szerintem az addig a legrosszabb, amíg az ember rohadtul nem tudja, mit várjon, engem legalábbis a bizonytalanság nyírt ki mindig. Így másodévben érzem már, hogy kezd lenni annyi tapasztalatom, hogy be tudjam lőni, melyik tanártól meg számonkéréstől mit várok, és ez rettenetesen sokat segített a lelkiállapotomon is. Szóval ha elkezded, szerintem érdemes elfogadni és kezelni, hogy pár dolog rendesen ijesztő lesz.

Ezen túl én egyáltalán nem bántam meg, hogy idejöttem az egyetemre. Nagyon-nagyon szeretnék majd egyszer orvos lenni, a csoportommal meg ilyen igazi vérszövetségben vagyunk, mert mindenen együtt küzdjünk keresztül magunkat :D