20 éves vagyok, olyan érzésem van, mintha elrontottam volna az életemet. Mit tehetnék? Nagyon elrontottam?

Kezdjük a gyerekkoromat. Már akkor is rossz kapcsolatokat alakítottam ki, nem tanultam, lelkes voltam, de csak pofára, sosem arra figyeltem amire kellett volna. Amikor nőttem és a gyerekek kezdtek szocializálódni kicsit különcnek számítottam. Mert én még mindig a saját világomban éltem, mint egy ovis, még általánosban is. De ez még elnézhető. Aztán jöttek lehetőségek, szituációk. Általános és középiskola között. Remek lehetőségek amiket sorra kihagytam. Középiskolában nőkkel kapcsolatban is voltak jó lehetőségeim, de nem voltam eléggé komoly, és felnőve ahhoz hogy tudjam egyáltalán mit akar tőlem a lány és én mit akarok tőle.... szóval. nem lett volna értelme. nem tanultam eléggé, mert értelmetlennek tartottam azt amit tanultam, helyette megpróbáltam kitörni, de szinte fejjel a falnak. általában a földre estem, mindenki lenézett, mert ők tisztességesen megszenvedtek az eredményeikért. Most jött az egyetem. Miután a kétes baráti és nem baráti kapcsolataim az önzőségem és tétlenségem miatt (melyek egyébként kezdtek amúgy is egyoldalúvá válni) felszakadtak elkezdtem egyedül érezni magam. De még mindig mellettem voltak azok akikkel közös célért harcoltunk, együtt. Mindenkinek sikerült a felvételi kivéve nekem és egy srácnak. Nagyon lelkes voltam, hogy nem csak én voltam ilyen gyenge. A srác viszont komolyan vette a bukást és egész évben keményen gyakorolt, meg is nyert egy rajziskolai pályázatot és amíg én (már-már tényleg egyedül) elbohóckodtam a következő felvételit, őt is felvették. Itt maradtam egyedül. Akiket elsőnek vettek fel tavaly még törődtek velem. De már az a pár kósza kapcsolat is ami odafűzött kezd tönkremenni. Megtettem mindent, csak rosszul. Most munkát kellett volna keresnem, hogy legyen miből kifizetnem a következő felvételit. Nagyon szar munkám volt de jól fizetett. Egyik nap vettem a bátorságot és elkéstem. Kirúgtak. Mégegyszer olyat nem fogok találni. Azt hittem, hogy majd egy saját kisvállalkozás beindításával milliomos leszek és visszatépem magam a világomba, ami már összeomlott. Bezártam magam egy dobozba. A kapcsolataim a külvilággal kb 3-4 facebookos ismerősből állnak akik hajlandóak elviselni, de egyébként folyamatosan száradnak le az egykor még virágzó kapcsolatok is. Megváltoztam, más ember lettem, és ez az ember már nem kell nekik. Igazuk van.

Most itt vagyok és lebegek a semmiben. A külvilágtól elzárva. Minden napom olyan mint egy egyedül töltött álmos vasárnap délután, munkát nem találok, de elegendő akaraterőm is kiégett már ahhoz, hogy valami lehetetlennek tűnő dologba bátran belefogjak. Eddig folyamatosan azt csináltam.

Úgy érzem csak az egyetemi légkör lehetne az utolsó mentőöv, de amellett, hogy a szüleim sem támogatnak (évek óta egy fillért nem adnak, magamat tartom el időnként váratlanul berobbanó kisebb fusi munkákkal, de ez a pénz semmire sem elég) az sem biztos, hogy jövőre felvesznek. És ha ez megtörténik. Bizony halott vagyok.

Lélekben már kezdek kiégni. Kezd kiszáradni az a fiatal ambíciózus lélek, aki még a középiskolában lüktetett. És tényleg. Végtelenül nem tudom mit kezdjek magammal. Hogyan szerezzek új barátokat. Hogyan színesítsem az életem, hogyan hozzam rendbe.

Olyan ez az egész mintha az életem bizonyos pontján lett volna két ajtó, nem tudod mi van mögötte. az egyik egy lépcsősorhoz vezet ami lefelé visz, a másik egy felfelé vezető mozgólépcsőhöz.

Az egyiken ott van az elismerség, barátok, egészséges kapcsolat és mögötte álló tapasztalatok, sport, tanulás.

A másikon az egyedüllét, sikertelenség, tanulatlanság, orvosok, moshtoha családi légkör, halál.

Mindkettő ugyanabban a világban van jelen. De amíg a (volt) haverom egy ösztöndíja után repülőgépen száll fölöttem olaszországba. Én álmodni sem tudok (és lassan már nem is akarok) arról, hogy valaha is bejutok az egyetemre.

Szinte szerencse kérdése az egész élet és ez alapján a megítélés. De azt gondolom bőven tettem is érte, hogy ide jussak.

Egyébként az internetes elfoglaltságok kzöött is priorítást nyert a chat, a gyakori kérdések használata, és a facebookon a kiégett kapcsolatok erőltetése.

Szánalom.

És most már, ahogy leírtam, látom azokat a pontokat, ahol könnyedén lehetett volna másképp. Lehetett volna 8 barátnőm, elérhettem volna bármit. De minél idősebb vagyok annál inkább szűkül a kör.

Rendbe fog jönni az életem?