A pestiek hogy élik meg azt, hogy olyan sok ember közül ők csak "az egyik"-ek?

Én kisvárosból kerültem Pestre 10 éve, és soha nem érdekelt, kik járnak az utcán. Általában gondolkozni szoktam utazás közben, esetleg magamban dúdolgatni az éppen tanult dalomat.

Az önbizalmam pedig magamból indul, hiszen ön-bizalomról van szó, nem függ attól, hogy hol vagyok. Pesten és a kisvárosban is ugyanaz az ember vagyok, ugyanazokkal az értékekkel. A barátaim tudják, hogy különleges vagyok(-e), az idegenek meg nem érdekelnek. A kisvároson kívül is van élet, attól, hogy ott arányaiban több ember ismeri egymást, a Földön ugyanannyi ismeretlen ember él. :)

Egyszerűen annyi, hogy nincs még elég ismerősöd Pesten, akik megállítanának, meg így relatíve kicsi az esélyed, hogy a millió szembejövő közül az egyik ismerős.

Ha már régóta ott laknál, beszélgetnél velük, váltanál néha pár szót a boltos csajjal, nem éreznéd így.

Falun lakom, kisvárosban dolgozom, évek óta a környéken mászkálok, laktam is ott, nekem már azzal van tele a bocskorom, hogy elszaladok venni egy liter tejet, és fél óra az út. Ötvenen jönnek szembe, akik "de rég láttalak, mi van veletek". Mindenki tud mindenkiről "mindent", pletykál, turkálnak mások életében, zsebében, hűtőjében...

Néha nagyon jó lenne egy embernek lenni a tömegből, aki csak végigsétál az utcán, és senkin se esik át.

született pesti, jobban mondva budai vagyok :)

nos, én imádom azt az érzést, h senki nem ismer, csak akkor kell ismerőssel összefutnom, ha meg van szervezve, és nem szólítgat le minden 2. ember az utcán, hogy mi van velem, stb.

Dunának is mennék, ha mindenkinek folyton köszöngetni kéne, és a fél falu arról pletykálna, hogy látott tegnap az utcán, és zöld táska volt rajtam a megszokott piros helyett.

marha nagy mellénnyel tudok végigmenni az utcán, ha épp jó napom van, kihúzom magam, mosolygok, szemezek a szembejövő pasikkal, ez nagyon jól megdobja az önbizalmam. :) komolyan, én még azt is jól fogadom, ha a munkások füttyögnek nekem az építkezésről :)

pl a szórakozóhelyeken is jó, hogy mindig új embereket ismerek meg, beszélgetek velük, aztán lehet, hogy soha többet az életben nem látom, de nem is baj, mert aznap este jó éreztem magam.

egyrészt elvegyülök a tömegben, mert senki nem ismer, másrészt pedig kitűnök belőle, mert nem mindennapi a megjelenésem.

I love Budapest :)

Pont fordítva látom a helyzetet. 32 évig budapesti voltam, aztán egy kisvárosba költöztem. Először megdöbbentett az emberek közvetlensége, tetszett, hogy segítőkészek, barátságosak.

Budapesten mindenki a saját dolgával törődik, a legtöbbször a szomszéd nevét sem tudtuk. Hallgatólagos szabályok választják el az emberek magánszféráját, és aki ezt megszegi(részegek, cigányok, csövesek), azokra rossz szemmel néznek.

Egy kisváros ennek az ellenkezője. Ez egyrészt jó a fent említett okokból, de rengeteg hátránya is van: A környékbeliek szűnni nem akaró kíváncsiskodása, pletykái. Ha az ember nem elég közlékeny, akkor kibeszélik. A kényszeres köszöngetési mánia, hogy valaki már a 3. utcából rád köszön, és ha nem veszed azonnal észre, vagy zenét hallgatsz, jön a sértődés és pletykálás. 5 percet nem lehet dolgozni a kertben anélkül, hogy valaki feltartana az aktuális pletykákkal olyan emberekről, akikről nem is hallottál. Közben persze tudod, hogy ugyanaz az ember rólad is adja tovább az infót.

A pestiek ridegek, de az legalább őszinte. A kisvárosban pedig szemtől szemben kedvesek, a hátad mögött pedig szemetek.

Én Pestet úgy éltem meg, hogy vagyok én, és van egy rakás számomra érdektelen ember. Békén hagyom őket, cserébe ők is békén hagynak engem. Mindenki teszi a dolgát, gyorsan, hatékonyan. A kisváros ehhez képest csigalassú, vontatott, ám mégsem őszintébbek az emberek, sőt. Süt a kényszeresség mindenből: kényszeresen kedveskednek a szomszéddal, kényszeresen köszönnek mindenkinek, kényszeresen beszélnek ki mindenkit. Kinek mi a rossz.