Mitől alakult ki ez a megjátszós viselkedés?

Rengeteg embernél megfigyeltem ezt a jellegzetes viselkedési formát, főleg felnőtt férfiaknál, 30-60 éveseknél, értelmiségieknél is. Valahogy olyan természetellenes a viselkedésük, próbálnak jópofizni, vagánykodni, mint egy személyiségzavaros kamasz, aki nem találta meg önmagát, és ezzel a mesterkélt magatartással hárítana. Hogy mit, azt nem tudom, valószínűleg ő maga sem, mindenesetre nagyon mű.

Kényszeredetten próbál vicces lenni, minimum minden második mondatának poénosnak kell lennie, de ebben a poénban (amellett, hogy gyengus, erőltetett) nincs semmi kedvesség (vagy nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó), de szóval inkább ironikus, vagy valami totál kiábrándító, közönséges dolog. Humor = cinizmus. Kicsit az az érzésem, mintha egyfolytában attól tartana, hogy beég, és ez ellen védekezik így.

És ez a beégés a másik. Nálunk minden hiperciki, meg égő, meg ultragáz. Menőzni kell, vagánynak, cinikusnak, hangosnak lenni, nehogy meglássák az igazi énedet. Ciki lehet bármi; a ruhád, a szóhasználatod, a politikai vagy vallási nézeted (bár ezt nem tudom, honnan tudjuk egymásról, amikor magánügy). És a legapróbb tévedés is ciki, ha tévedünk, reflexszerűen el kell kezdeni heherészni és hárítani; tulajdonképpen mi nem is úgy gondoltuk...

Elég álmos vagyok már, ezért lehet, hogy hülyén fogalmaztam meg a mondandómat, de aki járt már pár helyen külföldön, az biztos érti, miről beszélek, látja a különbséget köztünk és a többi nép között.

Már egyáltalán nem "divat" nálunk természetesnek, egyszerűnek (már nem agyilag:)), szelídnek, kultúráltnak lenni? Mindenféle felvett szerep nélkül!