Hogyan lehetne az életállapotom miatti szégyenérzetet félretenni? Pszichológiai eset lennék? Köszönöm, ha elolvassátok. )?

Mindazt, amit írok, ne gondoljátok önsajnálatnak, mert keményen dolgozom magamon. Ez inkább önvád és reális énkép.

Gyakran hall az ember olyat, hogy a mai fiatalok a kapunyitási pánik miatt késleltetik a felnőtté válást, elhúzzák a tanulmányaikat, otthon élnek, és nem akarnak felelősséget vállalni, családot alapítani.

29 éves férfi vagyok, levelezőn, főállás mellett tanulok, és ez a harmadik szakom. Az elsőt otthagytam, mert rájöttem, nem tudnék ezzel foglalkozni, a másodikat a mellette nappali tagozaton párhuzamosan végzett munka miatt elhúztam. Passziválnom kellett, majd a záróvizsgát csak abszolválás után 1,5 évvel később tettem le, mert volt, hogy napi 12 órákat dolgoztam. Most erre a szakra Mesterszak helyett egy egy éves szakirányú továbbképzést építek, (mert a mesterhez szükséges ritka nyelvből nem értem el a felsőfokú tudást). Tehát egy év múlva meglesz a második alapdiplomám,ami a munkaerőpiacon igen keresett, és jól kiegészíti az első diplomámra épített szakirányú továbbképzést. (Mesterre talán később, család mellett megyek; kb. a hallgatók 10%-a megy e területen mesterre, főleg a PhD-zni akarók.) Levelező mellett TDK-ztam, és tavaly Erasmus-ösztöndíjat is nyertem (tudom, nagyon túlkorosan, de alatta külföldön végig dolgoztam és könyvtáraztam, nem buliztam.) Tehát itt sínen vagyok, minden korábbi sikertelenségem ellenére.

Már 8. éve, hogy önálló vagyok, tehát albérletekben élek, főzök, mosok magamra. Csak az ünnepekre megyek haza a szüleimhez, és mindent én finanszírozok (kivéve az említett külföldi ösztöndíjat)

Barátnőm még sohasem volt. 22 éves koromig volt egy komoly problémám, ami tejesen aláásta az önbizalmamat. Amikor ez megszűnt, már voltak próbálkozásaim, de talán a görcsösségem miatt sem jártam sikerrel. Emellett nagyon plátói típus vagyok: ha egy lányba beleszeretek, akár évekig rá se tudok nézni másra. Ezen tudom, változtatnom kell, mert az idő már sürget, és családapa szeretnék lenni. De jelenleg két szak és munka mellett nincs időm ismerkedni. A másik, hogy sokat spórolok, hogy behozzam a lemaradásomat: pl. fél éve élelmiszerre nem költök többet mint 350 Ft/nap. Ez nem lesz örökké így, de csak a hasamon ill. mellékállás vállalásával tudok spórolni. Autóm persze nincs.(Tehát ez alapján sem felelek meg a társadalmi normáknak.)

Mindig szégyellem magamat, amikor olvasom, hogy mások hol tartanak az életben. Szeretnék sokat tenni a társadalomért és a hazámért (épp ezért önkénteskedem is; kb. heti egy óra még belefér az időmbe). Nemrég volt érettségi találkozónk. Annak idején én tanulásmániás voltam, bár később kisiklottam. Most pont egy olyan osztálytársam szólta le az életállapotomat, aki gimnáziumban könyvmolyságomért és zárkózottságomért szívatott. Az ő karriere lineárisan alakult, az enyém nem. De ezért csak magamat hibáztatom.

Tudom, hogy egy év múlva, amikor jó pár évnyi sokféle munkatapasztalattal, de mégis pályakezdőként fogok dolgozni, már meglesz az önbizalmam, és derűlátóan fogok a jövőbe tekinteni, tudva, hogy megérte küzdeni.

De vajon a munkáltatóim is így gondolják-e majd? Nem fognak-e félreismerni, életművésznek, csapongónak tartani? Volt, hogy átmeneti jelleggel nem szakmai (nyolc általános végzettséggel vállalható) munkát végeztem, hogy fenntartsam magamat (a szüleim erről nem tudtak).

De még fontosabb kérdés, hogy lesz-e olyan nő, aki ilyen múlttal el tud-e majd engemet fogadni?

Nem biztatást kérek (bár jól esne), hanem véleményeket. Akár ti is írhattok magatokról, örömmel olvasnám a történeteiteket.