Kezdőoldal » Kultúra és közösség » Művészetek » Emberek! Hogy tetszik nektek...

Emberek! Hogy tetszik nektek ez a novella? Ha ilyenek lennének egy oldalon, akkor olvasnátok?

Figyelt kérdés

Szakadt az eső… csak úgy kopogott a vonat ablakán, mikor az kigurult az állomásról. A fiú háttal ült a menetiránynak, így még látta a peronon álló könnyes szemű lányt. De nem tudhatta, hogy mit gondol akkor… Mikor a fiú elengedte a kezét, és egyszer végigsimította utoljára, akkor azzal a gyenge mozdulattal összedöntött benne egy világot, eltörölte az addig szilárd elhatározásokat, és elszakított benne valamit… azt a vékony pókfonalat, ami az élethez kötötte. Megváltozott már a puszta nézése is. Újra olyan lett, mint régen; magányos, bús… szeretetlen, elhagyott… de a legszörnyűbb az volt, hogy megint ott csillogott a szeme sarkában, a keserű könnyekben a halálvágy. Igen… újra úgy érezte, hogy az élet a legpocsékabb ajándék, amit csak kaphatott. Mikor a vonat eltűnt a kanyarban, csak egy emlék maradt megint valaki. Egy fájó emlék az a könnyes szem, a szomorú arc… és egy hatalmas, vérző seb a szívén. Elővette a napszemüvegét, és felrakta, mint egy álarcot, ami elrejti ezeket az érzéseket. Aztán a fülét s bedugta egy-egy fülhallgatóval, és megpróbálta elnyomni a gondolatait a zenével. Azzal az eszeveszett dübörgéssel, amit már évek óta használ erre.


Aztán hazament… másképpen látta a világot akkor este… kirekesztettnek érezte magát újra, és a megnyugvás is túl távol került tőle. Az ég, az a drága ég, amit olyan csillogó szemekkel néztek nemrégen, az a naplemente eltűnt. Most pedig könnyektől csillogott a szeme, és a nap helyett csak a csillagokat tudta nézni. Nem mondtak neki semmit. Gúnyosan nevetett rá a hold, és minden arc olyan idegen volt. A hangok teljesen tompák, a kép homályos, egybefolyt. A lépései mintha nem érték volna a földet, nem érezte a talajt… csak kóválygott. Összerántotta a görcs a végtagjait, úgy bujkált benne a düh és az elkeseredettség. Ha visszagondolt a fiú arcára, a szívét összeszorította egy jeges marok, és fájdalmasan szorította a mellkasát.


Mikor kinyitotta a kertkaput, máshogyan lépett be rajta… egyedül. Odabent is a halálszag fogadta… a néma semmi. Kelletlen lépett be a szobába, és söpörte félre az ágyról a szétdúlt könyveket, a papírokat, a ruhákat, amit mérgében lesöpört a polcról. Aztán az íróasztalához lépett. Ott volt a naptár, leborítva… egy bejegyzés volt aznapra beírva… nem emlékezett olyanra, hogy ő írt volna oda akármit is. Végigolvasta szöveget, de az első szónál a könnyek kezdtek az arcáról peregni, és a sírás beléfojtotta a szót. Nem tudta végigolvasni. Az erősen belevésett betűk, az elkent tinta és az a rajzolt szív… egy elkeseredett balkezes írása… aki mellesleg az Ő egyetlen menedéke. Leült a székbe, és hátradőlt… a kezei az ölébe hulltak, a naptár leesett a földre. Nem hallotta a koppanást, nem látta, hogy a jegyzetek és a gondosan megtervezett élete kiesett a lapok közül, és nem érzett semmi mást, csak a mardosó hiányt. Egy dologra nézett, és egy gondolaton kattogott az agya… a bőr karkötőn. Nem vette le a kezéről mióta a fiú rácsatolta. Ő is kissé fojtott hangon mondta: „Csak viseld ezt… és emlékezz rám róla! Ne vedd le!” Most sem csatolta le, csak körbefordította csuklóján, és megnézte. Neki vékony, csontos keze van, viszont a fiúéhoz tökéletesen illeszkedett.Bámulni kezdte az ajtót, és hallgatni az óra kattogását… tik-tak… tik-tak… egyre csak lassabban. Mint azelőtt, hogy meglátta a fiút aznap a pályaudvaron… éveknek tűnt egy-egy perc. És most újra évezredeket kell várnia, hogy újra láthassa. Évezredeket! Annyit nem fog kibírni… nem! Még egyszer nem tudja ezt megcsinálni.


Felkapta a telefonját, és egy ötlettől vezérelve azt zsebre vágta, a naptárt felkapta a földről, és kitépte azt a lapot, amin a szavak voltak. Összehajtotta nagyon óvatosan, és zsebre rakta. Kiment a gyógyszeres szekrényhez, és kivett belőle négy nyugtatót… kinyomta a markába, majd víz nélkül lenyelte… hozzá tett még két fájdalomcsillapítót, majd miután azt is eltüntette, kisietett az ajtón… bele a viharba, a menydörgés és villámok közé. Már teljesen az volt, aki régen. Most is úgy ment az esőben, mint akkor, amikor a detox-ban ébredt átkötött karral, nyakmerevítőben. Kábult volt, és az úttestre „tévedt” egész véletlenül… vagy inkább autók elé vetette magát. Most pedig egy régi, elhagyatott telepre igyekezett, amihez egészen más emlékek is fűzték… azok gyönyörűek voltak, de most vérbe fogja mindet fojtani. Útközben a gyógyszerre megivott valami italt is… ha már lúd, legyen kövér, azaz ha akar, akkor haljon meg biztosan. Részegesen dülöngélt az utcákon, mire odaért a céljához. Bement a kidöntött kapun, és elkezdett odabent kóvályogni… megnézte az épületeket, és végül a legmagasabbhoz ment. Bent szétdobált tűk, italosüvegek és szemét volt mindenütt. A lépcsők felé menet hasra esett (talán a kábulat miatt), és vadul káromkodva rázta kificamított kezét. Fellépdelt az emeleteken, majd a tetőre nyitotta ki a vészkijáratot.


Odafent a már lent is viharos szél már orkán erősségű lett, és majdnem ledöntötte a lábáról. Kiállt az épület tetejének a peremére, és már érezte a gerincében azt a bizsergést végigfutni… szomjazott az adrenalinra. Vagy inkább várta a halált. Ekkor megcsörrent a telefonja. Előhalászta a zsebéből, és megnézte a kijelzőt. „Szerelmem”. Fogadta a hívást!


-Halló?


-Én vagyok az, életem! – hallotta a fiú elgyötört hangját a vonal túlsó felén – Mi az a nagy szél? -Vihar van? -Nem értél még haza? Vagy mi van? Baj van?


-Voltam már otthon…


-Mond már el, hogy mi a baj, mert betegre aggódom magam! Hol vagy? Mit csinálsz? Jól vagy?


-Infected… - nyögte ki a lány, mintha ez a szó különösebb fájdalmat okozna neki. Hiszen azt is tette… kést vágott a szívébe


-Menj haza! Aludnod kell, nagyon fáradt vagy! – az aggodalom hallható volt a hangján


-Nekem már mindegy! Mert úgyis meghalok! De ezt te is tudtad órákkal ezelőtt… hogy ha elmész, akkor engem megölsz! – a könnyek már folytak az arcán.


-Ne mondj ilyet! Hayley! Neked élned kell! Hiszen megígérted…


-Lehet… de nem én leszek az első, aki megszegi az ígéretét!


-Ne csinálj semmi őrültséget! Kérlek, Hayley! Menj haza!


-Már nincs visszaút! – suttogta Hayley a telefonba, miközben újra a zsebébe nyúlt, és elővette a naptárlapot. Aztán (igaz, csak sírva) de felolvasta azt a pár szót.-Szeretlek, Életem! – aztán megtett még egy lépést a szédítő mélység felé.


-Ha szeretsz, akkor most azonnal hazamész! Kérlek… - mondta a fiú sírástól remegő hangon. A lány nem felelt. -Kérlek, válaszolj! Szólalj meg! Mindent meg tudunk beszélni! Mindent! Érted? Visszamegyek holnapután, vagy inkább holnap! Igen, holnap ott leszek már hajnalban! Én foglak ébreszteni! Csak akkor most menj haza, és feküdj le! Kérlek! Hayley! Szólalj meg!


A lány megtett még egy lépést, mire már a kőpadka legszélén állt, lábujjai már a levegőben. Ő pedig már érezte a halált, amint az simogatja a nyakát, tarkóját. De a halál keze most a fiúéhoz hasonlított… meleg volt, és puha. Nem hideg és csontos. A telefonban a hang kérte, hogy ne ugorjon! És ő pisszegett egyet, mire elhallgatott a rémült kiáltás.


-Sokat tettél, de ezen már nem lehetet segíteni. Mert már régen letértem a jó útról… már régen kellett volna ezt… Szeretlek… - az utolsó szó elcsuklott és sírásba fulladt a beszélgetés.


Hayley megadóan zuhant, kezében a naptárlappal… és több száz kilométerrel arrébb, egy vonaton eszeveszett ordítás ébresztette az utasokat, és zengte be az éjszakát. Az ordítás egy vadállaté volt, akiben akkor valami megszűnt… a lánnyal együtt. Mert mikor annak a teste földet ért, a vér és az eső tisztára mosta azt a darabka papírlapot, ami az életet jelentette neki. A fiú pedig akkor kezdte csak igazán érezni, amit a lány mondott. A suhanó táj lelassult… mintha megállt volna az idő. De a fájdalom még „évezredeken” át is ugyannazzal a kínnal égette.


2011. júl. 23. 13:28
1 2
 11/14 anonim ***** válasza:

Ha már mindenki tanácsokat osztogat, akkor én se maradjak ki.


Esetleg meríthetsz útmutatást Gárdonyi Tikosnaplójából, ha igazán a hagyományos értelemben vett komoly író szeretnél lenni (de vigyázz, mert ez már igazán a magasiskola!):


[link]


Még megjegyzem, Gárdonyi a Titkosnaplójában az írással kapcsolatos tapasztalatait, intelmeit írja le.

2011. nov. 18. 00:53
Hasznos számodra ez a válasz?
 12/14 anonim ***** válasza:

Ez se maradjon ki. Tanácsok kezdő íróknak:


Alexander Steele: Kezdő írók kézikönyve


[link]


Gesing Fritz: Kreatív írás – Mesterfogások íróknak


[link]

2011. dec. 26. 20:02
Hasznos számodra ez a válasz?
 13/14 A kérdező kommentje:
Köszönöm szépen,megrendeltem a Gárdonyin kívül mind a kettőt!
2012. jan. 8. 20:50
 14/14 anonim ***** válasza:

"Megrendeltem a Gárdonyin kívül mind a kettőt".


A Gárdonyi elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, nem kell megrendelni (lásd. az előbbi linket). Amúgy ezt csak infónak szántam, arra az esetre, ha majd később tovább szeretnél lépni.

2012. jan. 9. 03:04
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!